Ha november 3. akkor évforduló.Mint minden évben most is.Az utolsó túra évfordulója.Az utolsó túránk Gergővel... Nem is tudom mit írjak,hiszen erről a túráról,erről a fantasztikus napról már tényleg mindent,de mindent megírtam.Persze nem érdekel,az sem érdekel ha minden évben ugyanazt írom,de amíg "szalonképes" vagyok addig ezután is minden november harmadikán megemlékezem az utolsó túránkról,az utolsó nagy-nagy kalandunkról.Felejthetetlenül belevésődött a szívembe ez az egész nap és ez alighanem akkor is így lenne,ha Gergő nem megy el azon az átkozott decemberi napon...Így lenne mert akárhogy is nézem,ez volt minden idők legjobb túrája.Olyan élmény volt amivel hat év távlatából sem tudok betelni.
Közelítés a hírhedt szurdokhoz
Hat év telt el.Ha nehezen is,de a túráim folytatódtak tovább Gergő nélkül is,hála azon barátaimnak akik velem tartottak illetve akikkel velük tarthattam.De ilyen fokú élmény nem volt több.Ilyen az ember életében csak egyszer van.Egy olyan túra ami felülír minden korábbit és ezt követőt!A Salabasina-árok maga volt a csoda.Százszor leírtam már,de most leírom,egy csoda volt!A rémséges híre a kiismerhetetlensége,a kaland az,hogy bár rémséges volt,de mégsem annyira mint ahogy az az internet világában elhíresült róla.Kellett egy fajta minek is mondjam,készség,merészség,bátorság,hogy belevágjunk,de belevágtunk és nem bántuk meg.A baj az,hogy Gergő ebből öt hetet tudott még élvezni,hiszen e túra után 38 nappal hunyt el...de ugye én rendületlenül hiszem és vallom,hogy a lét folytatódik a halál után is,csak egy másik dimenzióban és érzem és tudom,hogy Gergő magával vitte ennek a túrának az emlékét.A Salabasina emlékét.
Már a szurdokban,a legklasszabb kalandon
Fantasztikus volt!
Úgy érzem teli találat volt az időpont kiválasztása.Akkor úgy hittem véletlen torlódik a túra,mert ugye korábbra terveztük.Ma már tudom,hogy véletlenek nincsenek.Úgy alakult,hogy az év lehető legjobb napján legyünk itt.Persze túrázásilag a legjobb napján.A létező legjobb,legideálisabb túraidőnk volt,aranyló barna-sárga színben úszott minden.A szurdok nagyszerűségét pedig a terepen és a tájon és a csodás őszi időn kivül még az adta,hogy nem volt itt senki.Senki rajtunk kivül.A mienk volt az egész Rém-szakadék!Senki nem zavart és olyan nyugis nagyszerű túrát tudtunk így tenni,hogy arra szavak nincsenek.Ahogy meg csináltuk arra sincsenek szavak.Gergővel tényleg a szó szoros értelmében odafigyelve a másikra ha kellett a másikat segítve,ösztönözve mentünk végig ezen a csodán.
Életem nagy kalandján
A csodás szurdok egy szakasza
A szurdok néhány helyen járható volt,máshol járhatatlan.Ágak,fák alatt kövek sziklák között kellett lavírozni.De élveztük!Ma már Zolikával alighanem átkozódnánk itt-ott egy ilyen terepen haladva,mi akkor Gergővel nagyon élveztük.Maga a szurdok,hát mit is mondjak...ahonnan leereszkedtünk bele onnan a felső végéig,hát...talán másfél kilométer hosszú volt enyhén emelkedett az út végig,néha sziklákat mászva kellett szintet emelkedni.A felső kivezető szakaszon találkoztunk egy szembejövő párral,de ez volt mindenki aki ekkor a szurdokban járt.Sosem felejtem el,hogy a végén mindketten azt kívántuk Gergővel,hogy ne legyen vége.Ez egy olyan fantasztikus kaland volt amiben az volt a legfájóbb,hogy vége lett....
Gergő az utolsó kalandon
Mindig azt írtam,hogy túrázásaink abban a pilisszentkereszti buszmegállóban értek véget,lényegében így is van.Na és persze a túra még folytatódott a Salabasina-árokból kiérve is,mégis ma már úgy érzem,hogy ott fenn a Salabasina felső végén,kiérve a szurdokból,ott értek véget a mi útjaink...Ez volt az út vége.És ha volna rá lehetőségem egészen biztosan ide varázsolnék egy emlékművet,egy olyan emlékművet amely a mi közös túrázásainknak állít emléket.Gergővel való közös túrázásaink itt értek véget (persze mondom a túra itt még folytatódott és jó is volt tovább is),ez a szimbólikus vége.Kevés időt kaptunk mégis ezernyi kalandunk maradt,de ez volt a csúcs és ez volt az utolsó...Ma hat éve.
Az út vége.A Salabasina-árok őrzi lépteink.
Csak összehoztam egy emlékművet a Salabasina-árok végére...
A 2022-es évi utolsó túránkon Solymár észak-keleti határában akadtunk rá a Fatimai emlékműre.Mivel ilyennel még nem találkoztam túrázásaim történetében közelebbről és alaposabban is szemügyre vettem az építményt.Amit ott találtam az több volt mint érdekes...!Az emlékmű falán írott dolgok alaposan felcsigázták az érdeklődésemet a téma iránt és már ott és a filmemben is megígértem,hogy alaposabban utánajárok a dolognak.Nos ez megtörtént.Amit most leírok az az egésznek egy nagyon dióhéjba öntött története.Természetesen a dolog sok helyen sokkal részletesebben levagyon írva és film valamint dokmentum filmek is készültek róla,ezek java része a videómegosztokón elérhetőek!Még annyit hozzátennék a sztorihoz,hogy jómagam nem feltétlen hiszek ebben (de nem is utasítom el teljesen) ,nem vallom egyik egyház tanítását sem!Én a spirituális dolgokban hiszek amelyek teljesen más megvilágításba helyezik az Istent a túlvilágot és minden ezzel kapcsolatos dolgot,mint az egyházak vagy vallás.Ettől függetlenül a történet számomra is érdekes és lebilincselő.
A solymári emlékmű
1917. május 13-án egy Cova da Iria nevű helyen, a fatimai egyházközség területén három pásztorgyermek őrizte nyáját: a tízéves Lúcia, és unokatestvérei, a kilencéves Ferenc és a hétéves Jácinta.
Délben szokás szerint elimádkozták a rózsafüzért, majd játszani kezdtek ott, ahol ma a fatimai bazilika áll. Hirtelen nagy fényességet láttak, amit villámnak gondoltak, és úgy döntöttek, hazasietnek még a vihar előtt. Ám rögtön ezután újra fényt láttak, és egy kis tölgyfa fölött (ahol ma a Jelenési kápolna áll), megpillantottak egy „Asszonyt, aki ragyogóbb volt, mint a nap”.
A csodát látó gyermekek
Az Asszony imádságra buzdította a kis pásztorokat, és kérte őket, hogy öt hónapon át minden hónap 13-án jöjjenek el Cova da Iriába. A gyermekek teljesítették a kérést – június, július, szeptember és október 13-án a Szűzanya megjelent nekik. Augusztusban 19-én történt a jelenés, mert 13-án a gyermekeket kihallgatás miatt fogva tartotta Vila Nova de Ourém kerületi elöljárója.
A jelenések alkalmával a Szűzanya mindig arra kérte a gyermekeket, hogy imádkozzanak, hozzanak áldozatot a bűnösök megtéréséért, és engeszteljék Szeplőtelen Szívét az ellene elkövetett vétkekért. A júliusi jelenés alkalmával a gyermekeknek látomásban volt részük a pokolról. A Szűzanya ekkor kérte először, hogy ajánlják fel Oroszországot az ő Szeplőtelen Szívének. „Ha kérésemet teljesítik, Oroszország megtér, és béke lesz, ha nem, akkor tévtanait az egész világon el fogja terjeszteni, háborúkat és egyházüldözést fog előidézni, a jó embereket kínozni fogják, a Szentatya sokat fog szenvedni, több nemzet megsemmisül, végül azonban Szeplőtelen Szívem diadalmaskodni fog. A Szentatya fölajánlja nekem Oroszországot, és az megtér. A világra pedig egy békés kor virrad…” – írja Lúcia nővér Emlékezéseiben.
A jelenéseknek gyorsan híre kelt, és az utolsó alkalommal, október 13-án, mintegy 70 000 ember volt jelen Cova da Iriában. A Szűzanya kijelentette, hogy ő a Rózsafüzér Királynője, és azt kérte, hogy építsenek kápolnát a tiszteletére. A jelenés után történt a híres napcsoda. A Szűzanya újra kérte, hogy Oroszországot ajánlják fel Szeplőtelen Szívének.
Portugál lap írása az eseményekről
Évekkel a fatimai események után Lúcia nővér elmesélte, hogy 1916-ban történtek más jelenések is, három alkalommal, a Loca do Cabeço nevű helyen, szintén közel Fatimához. Akkor egy angyal jelent meg a három pásztorgyereknek, és bűnbánatra, imádságra kérte őket.
Lúcia később szerzetesnővér lett, 1921-ben lépett be a Dorottya-rendbe, és néhány évet Spanyolországban élt, Vilarban illetve Tuy-ban. A Szűzanya ott is többször megjelent neki, és azt kérte, tartsanak ájtatosságot öt egymást követő szombaton: imádkozzák a rózsafüzért, elmélkedjenek a titkokon, gyónjanak és áldozzanak, hogy a Mária Szeplőtelen Szíve ellen elkövetett bűnöket jóvátegyék. Lúcia 1948-ban belépett a sarutlan kármelita rendbe, és a coimbrai Szent Teréz kolostorban élt haláláig. Később többször is ellátogatott Fatimába: 1946-ban, 1967-ben, 1981-ben is ott járt, hogy a jelenésekről készülő képek munkálatait segítse. Lúcia nővér 2005. február 13-án hunyt el Coimbrában, életének 98. évében.
A két másik kisegyermek sorsa viszont sajnos tragikus fordulatot vett...
Ferenc 1908. június 11-én született Aljustrelben. Érzékeny és visszahúzódó természet volt, azért imádkozott és tartott bűnbánatot, „hogy az Úr Jézust vigasztalja”. Tüdőgyulladásban halt meg 1919. április 4-én, szülei házában. Földi maradványait 1952-ben vitték át a plébánia temetőjéből a fatimai bazilikába.
Jácinta1910. március 11-én született Aljustrelben, Ferenc húga. 1920. február 20-án halt meg egy lisszaboni kórházban, hosszú és fájdalmas betegség után – szintén tüdőgyulladásban –, minden szenvedését felajánlva a bűnösök megtéréséért, a világ békéjéért és a szentatyáért. Teljesen épen maradt holttestét 1951-ben helyezték örök nyugalomra a bazilikában.
A fatimai látnokok – Marto Ferenc és Marto Jácinta – boldoggáavatási pere 1952-ben indult, II. János Pál pápa 2000. május 13-án avatta őket boldoggá.
Ennyi a történet mondom nagyon dióhéjban.Lehet utánajárni akit érdekel mert sok-sok minden felfedezhető róla a neten is.Fentebb említettem,hogy filmek is készültek a fatimai jelenésről ezek is felfedezhetők a megosztókon.Alább egy részlet látható a történetről szóló filmben.
Immár lassan két éve,hogy letudtuk azt a bakonyi túrát amelynek végállomása Iszkaszentgyőrgyön volt.Ekkor "találkoztunk" az ország egyetlen piramisával.A túra pedig szándékosan úgy lett megtervezve,hogy érintse a piramist,amelyre korábban egy cikk alapján figyeltem fel.Már az akkori filmben ígértem,hogy egyszer majd részletesen foglalkozom vele.Lassan két év telt el azóta így hát mondhatni ideje lesz.Ugye akkoriban sokminden rossz történt amelynek hatására feledésbe merült a dolog,most aztán ahogy újra megnéztem azt a régi filmünket eszembe jutatta.Így hát összegyüjtöttem mindazt amit a piramisról találtam.
A Kőasztal piramis
A Székesfehérvártól alig tíz kilométerre fekvő Iszkaszentgyörgyön számos turisztikai gyöngyszem és természeti csoda is látható: az odalátogatók többek között megleshetik az Amadé-Bajzáth-Pappenheim-kastélyt, a Duzzogó-fürdőt, illetve a Piramita-hegyen található Csillaghegyi kilátót és a faszerkezettől pár méterre található kőasztalt is. Utóbbitól néhány apró lépésnyire csúcsosodik az ég felé egy kővel kirakott gúla, amely tíz méteres magasságával történetesen Magyarország egyetlen kőpiramisa.
Gergő a piramisnál
A kőpiramis történetét egy legenda lengi körül: eredetileg Pappenheim Szigfrid építtette, aki 1936-ban halt meg. Ebből arra lehet következtetni, hogy a kőpiramis a '30-as, '40-es években már bőven itt volt, ugyanis rendelkezésünkre áll egy olyan fotó, amelyen Sybill néni (Szigfrid unokája) olyan nyolc-kilenc éves körül lehetett, amikor az építmény mellett ült. Mivel Sybill de Mola 1926-ban született, így könnyű behatárolni, hogy mikor épülhetett a kőpiramis eredeti változata
Az elbeszélés szerint az impozáns építmény emlékműnek készült, amelyet az egyik elhunyt családtagnak állítottak: volt a rokonságban egy olyan férfiú, aki rangon alul szeretett bele egy leányzóba, amit nagyon nem néztek jó szemmel az idősebbek. Mivel nem teljesülhetett be ez a szerelem, a férfi önkezével vetett véget az életének, az ő tiszteletére készült a piramis. Pappenheim Szigfrid rendkívül nagy hódolója volt az antik művészeteknek, emiatt kaphatott piramis formát az emlékmű.
Az a régi előkerült kép...
A kőpiramis aztán egészen a háborút követő időszakig állt, majd az '50-es évek végén, a '60-as évek elején a helyiek teljesen lerombolták, köveit pedig a falusi építkezésekhez használták fel. Az tudni kell, hogy a kastélytól elkezdve az épületeken és a műtárgyakon át minden, ami ahhoz a rendszerhez tartozott, már nem volt nagy érték az akkori lakosok számára, sőt, inkább olyan volt, amit el kell tüntetni. Ennek következtében majdnem teljesen lerombolták a gúla alakú építményt.
A kőpiramist aztán 2014-ben a VERGA Veszprémi Erdőgazdaság Zrt. építette újjá, amely egy modernebb változata lett az eredeti emlékműnek. Míg a 1960-as évekbeli ritkaság tömörebb elemekből készült, és minden élét gyönyörű vasalás, a tetejét pedig egy kis gömb díszítette, addig a jelenkori műalkotás alapja beton, és kisebb kövekből rakták körbe a piramis-formát.
Az, hogy ez az emlékmű ott áll, ahol, részben annak is tulajdonítható, hogy előkerült egy megsárgult fotó, amin Sybill néni nyolcéves kislányként nagymamájával, Károlyi Erzsébet grófnővel és a dajkával egy piramisnál ül.A település polgármestere utánajárt a történetének, majd azt gondolta, hogy ennek a kőpiramisnak régi területén lenne a helye.
Ilyen a környéke
Ez egy sematikusabb, leegyszerűsítettebb verziója a régebbi alkotásnak, ám a múlt visszacsempészése mindenképpen üdvözítendő. A kőpiramisnál elrejtettek egy időkapszulát is, amely az új építmény átadásával egy időben készült el, és majd ötven év múlva fogják felnyitni. A kapuszulába 2014-es újságokat és helyi tárgyakat helyeztek bele, így 2064-ben nagy élmény lesz majd felfedezni ezeket az emlékeket.
Jómagam a piramisnál
A kőpiramis nagyon fontos része Iszkaszentgyörgy történelmének, identitásának.Annak a nemzetnek, amelynek nincsen múltja, nem lehet jövője sem, tehát, ha nem becsüljük meg az értékeinket, akkor nem sok keresnivalónk van itt...
Az emberek nagyon meg szoktak lepődni, hogy mégis mit keres egy piramis Magyarországon.
Mint már említettem,mi Gergővel 2018 október 13.-án jártunk itt.Kifejezett célunk volt a piramis felkeresése.Ám éppen egy 27km-es túra legvégén voltunk,így erősen megfáradva érkeztünk ide,de ettől függetlenül is élveztük ezt a csodát.Sajnos ketten együtt már nem tudunk ide eljönni és én azóta sem jártam itt.Elképzelhető,hogy valaha még eljövök majd,hiszen a hely igazán klassz.Arra azonban mindenki készüljön fel,hogy a környéken a turistajelek felfestése igen gyenge,nem árt térkép és valami telefonos alkalmazás ami segít.
Az említett film,a piramisos rész 45.35-nél kezdődik,de
Gergő első emléktúráján voltunk amikor a nagy bánatom ellenére is figyelmes lettem egy emlékműre amely a dunaújvárosi repülőtér észak-nyugati csücskében állt,lényegében a senki földjén.Szinte jelentéktelenül.Lényegébe a kutya sem jár azon az úton,amely mentén az emlékmű állt.Ám nem véletlenü állt ott ahol állt...!Mindig is amolyan emlékmű rajongó voltam,így ezt is megnéztem közelebbről.A teljesen jelentéktelen kis fa oszlopon egy név állt:"Görbicz Károly repülőoktató emlékére" a születési és a halálozási évével.Persze ekkor kisebb gondom is nagyobb volt annál,hogy ennek utána járjak,így a feledésbe merült a dolog.Aztán idén tavasszal újra arra jártunk és az emlékmű látszodhatott a filmemben,mert egykori kedves túratársam Gyuri bácsi elküldte nekem ennek az egésznek a történetét.Már akkor gondoltam amikor nem nagyon lesz miről írni,majd bekerül ez is a blogomba.Most július van,túrázásilag mindig is ez volt a leggyengébb hónap,hiszen a nyári forróságban nem esik jól túrázgatni.Így jöhet Görbicz Károly tragikus története:
Jelentéktelennek tünő emlékmű a senki földjén
Görbicz Károly az 1970-es évek elején kezdett ejtőernyőzni a budapesti Csepel Repülőklubban, majd 1975 körül, munkahelyváltás kapcsán Székesfehérvárra került és emiatt a közelebbi Dunai Vasmű Repülőklubba igazolt át.
1976. július 15-én a kisapostagi repülőtéren a HA-AND lajstromjelű, AN-2-es típusú repülőgép igénybevételével területi ejtőernyős verseny zajlott, melyen G.K., mint fedélzeti bíró vett részt. Úgynevezett stílusugrás történt, melynek lényege, hogy a versenyzők 2000 méterről kiugorva, 30 másodperces szabadesés közben különböző gyakorlatokat (spirál, szaltó) hajtanak végre.
Görbicz Károly
Ez egész napos fárasztó munkát jelentett számára, melyet azzal tetézett, hogy szinte minden felszállás végén még ő is kiugrott, sőt 12.00 óra körül még egy ejtőernyőt kihozott a raktárból, hogy biztosan többet tudjon ugrani.
A végzetes felszállásra 16.00-kor került sor, melynek során felemelkedtek a 2000 méteres magasságra, és miután minden versenyző elhagyta a gépet, G.K. is kiugrott, hátán egy PTCH-8M típusú csehszlovák sporternyővel.
Ettől kezdve indult a tragikus eseménysor. Mint már említettem ebből a magasságból 30 másodpercet lehet zuhanni a nyitásig, azonban ő "túlzuhant" néhánymásodpercet. Ez még nem lett volna baj, azonban nyitáskor a nyitóernyő beleakadt a lábába és patkót hozott létre. Próbálta leakasztani, ami végül is sikerült, de a nyitóernyő ezután becsapódott a kupolába és az egész ernyő összecsomósodva lobogott a feje fölött. Ebben a helyzetben egyetlen megoldás a hibás főernyő leoldása és a mentőernyő kinyitása. G.K. igyekezett ezt tenni, azonban a túlzuhanás és a lábleakasztás miatt eltelt idő következtében vészesen alacsonyan volt, kb. 300 méteren.
Tekintet a végtelenbe...
A PTCH-8M ejtőernyő leoldózárát elég nehéz volt működtetni, azonban ez mégis sikerült neki és kinyitotta a Be-7 típusú mentőernyőt, de ekkor már olyan alacsonyan járt, hogy az ernyő nyílófélben volt, amikor becsapódott a reptér É-Ny-i végén lévő kukoricásba. Gyakorlatilag a mentőernyő belobbanásához pár méter hiányzott. G.K. azonnal meghalt, ez kb. 16.50-kor történt.Így mostmár mindenki számára világos,hogy miért is ott van az az emlékmű ahol van...
Időközben a földön is ijesztő jelenetek játszódtak le, mert a 3 ugrónak volt ugyanolyan az ernyője (piros-fehér) és mindegyiknek kint volt valakije. Az egyiknek a terhes felesége, a másiknak a családja, G.K.-nak a menyasszonya. Elkezdődött a hisztérikus találgatás, hogy ki lehetett a lezuhant ember.
Amikor már, olyan alacsonyan voltak, hogy be lehetett azonosítani őket és nyilvánvalóvá vált, hogy G.K. járt szerencsétlenül, akkor menyasszonya őrjöngeni kezdett, hogy : "Ugye nem a Karcsi, volt az!"
Az ugrásvezetői napló az adott napon...
A reptér vezetői beszálltak egy UAZ gépkocsiba és kimentek a helyszínre, egyidejűleg értesítették a hatóságot is, akik késő este érkeztek meg Budapestről.
A szemlére éjszaka steklámpák fénye mellett került sor a kukoricásban. G.K. hanyatt feküdt, a karórája és a sisakja leszakadva hevert mellette, nyitott szemmel nézett felfelé, kezében a mentőernyő kioldóját szorította. Csak a füléből és a szájából szivárgott egy kis vér.
Még aznap éjjel egy 403-as Moszkviccsal, Pinczési István nevű sporttársa indult el a repülőtér parancsnokkal együtt Bakonycsernyére, közölni a tragédia hírét. Hajnali 03.00-kor érkeztek meg és G.K. édesapja orvosi ellátásra szorult a hír hallatán.
A nagyszabású temetésre Bakonycsernyén került sor, ahol a Dunai Vasmű Repülőklub nevében Csernák Imre ejtőernyős oktató búcsúztatta Görbicz Károlyt.
A dunaújvárosi repülőtér fő emlékművén ott van Görbicz Károly neve is
1996-ban – az évfordulón - néhány egykori sporttárs koszorút vitt a sírra, azonban 2006-ban ez már nem ismétlődött meg…Ennek okait nem az én tisztem megítélni.
Hát eddig a megdöbbentő történet. Azthiszem egész más szemmel tekintek majd az emlékműre ha majd újra erre vet a sors még.
Túrázásaim történetében kétszer jártam már az emlékműnél,sajnos mindkétszer már Gergő nélkül.Az első ugye éppen az ő emléktúrája volt amelyen Zolival és Mónival voltam.Másodszor pedig idén tavasszal a túra Újváros körül keretein belül voltunk itt,szintén Zoli barátommal.
Mivel számomra is kitört a nyári vakáció,igyekszem azt néhány túrával,kirándulással is kihasználni.Ugye a napokban voltunk a Sas-hegyen,ma pedig úgy döntöttem a környéken járok egyet.Mivel hétköznap van és a túratársak akik elszoktak velem jönni éppen dolgoztak,egyedül vágtam neki ennek a kalandnak.Úgy döntöttem kimegyek Gergő három fájához a Csiprik-rétre (vagy Csibrik,nem tudom melyik a helyes).Mivel azonban ez meglehetősen közel van,a környéken is járok egyet.Ezúttal arra gondoltam elmegyek Bernátkút felé és ott egy másik úton veszem visszafelé az irányt Pálhalmának.
Otthonról(Dunaújvárosból) indultam,csütörtök reggel nyolc órakor.
Ereszkedés a Békevárosi szánkópályán
Elöször egy útba kerülő pékségbe mentem be,némi elemózsiát magamhoz venni.Nem kellett volna...egy sima sajtos pogácsa is háromszáz(!) forintba került.Valószinűleg itt sem költöm többé a pénzem...Ezután ereszkedtem le a helyi Békevárosrészből levezető domboldalon,ami aztán Dunapentelére vezetett.Ez volt itt amúgy a város első számú szánkópályája,mi is Gergővel rengeteget kijártunk ide bohóckodni annak idején mikor Gergő kicsi volt...Dunapentelén folytattam már a túrám,úgy döntöttem megnézem a 48-as emlékművet és a régi temetőt,mivel évek óta nem jártam erre.Ez ugyan némi kerülővel járt,de ki bánta.A magam ura voltam.
A 48-as emlékmű
Az emlékműnél sok változás nem volt,ugyanolyan volt minden mint évek óta mindig,hozzáteszem ápolt és gondozott volt minden!Ide is mindig kijárkáltunk Gergővel a március 15.-i ünnepségeket megnézni.Magától az emlékműtől már igazán pompás kilátás bontakozik ki a városra,ezt megcsodálva mentem tovább.A régi pentelei temető pont az emlékmű mögött található és mivel egy ösvény átvisz rajta erre mentem hát tovább.Itt sem volt semmi változás,ez néha kifejezetten jó,mert jó ha a dolgok úgy maradnak meg amilyenek voltak.A temetőbe amúgy már nem temetnek,ez Dunapentele évszázados temetője,különösen az őszi finálé idején rendkivül hangulatos,amikor a lehulló levelek adnak fillinget az arany színben fürdöző sírkertnek...majd ha nem felejtem el kijövök akkor,hisz évek óta terveztem már...A temető tulsó végénél van a Tesco.Sokáig úgy volt,hogy pont a temetőre építik majd rá,szerencsére nem így történt.
A temető kapuból az emlékmű és a város
Innen már sok érdekes nem volt a városban,így Pálhalma felé vettem az irányt a 62-es út városból kivezető szakasza mentén.Elértem a 6-os,62-es út körforgóját,én mentem tovább a 62-es mellett csak már a másik oldalon.Következett a Dunaújváros-Budapest vasútvonal,ezt keresztezte az én túrán és minden olyan túra amely a múltban erre vezetett.Éppen egy Intercity ment el rendkivül lassan.Ez lehetett a Sophiane IC (vagy a Tubes).Erre nem szoktak IC-k járni,most pár hétig viszont erre kerülnek a Pécs-Bp. között közlekedő IC-k a Sárbogárd-Pusztaszabolcs vonal felújítása miatt.Ha szerencsék lesz és lejutunk jövő héten a Mecsekbe,ezzel átszállás nélkül haza tudnánk jönni.Jó lenne...
Úton Pálhalmára
Miután elment az IC folytattam a túrám Pálhalma felé.A kis településrész sem volt olyan nyugodt mint hétvégeken,érezhető volt,hogy csütörtök van,na persze azért túl nagy élet így sem volt.Ismerös volt persze minden,hiszen kismilliószor jártunk már erre.Rámtört Gergő hiányának érzete...ezt kivédendő,Gergő lelke azonnal jelzett,éreztem a hátamon azt a furcsa de kellemes bizsergést,amely arról bíztositott,hogy ő most is ott van velem...Befordulva a helyi víztoronyhoz,újra lefényképeztem azt,pedig már tucatnyi fotó van róla.Itt ért végre véget a betonút és a továbbiakban már földúton haladtam.Ez a lábamnak jó volt,aki túrázik,az tudja,hogy sokkal jobb földúton menni.
A víztrorony a helyi tűzoltóság mellöl
Végre kiértem a mezőkre!Az M6-os alatt áthaladva végre a természetben voltam kinn újra.Jó volt a levegő és bár meleg volt,nem volt az a kánikula ami a napokban tapasztalható volt.Tegnap egy hidegfront söpört erre végig,alapos mennyiségű csapadékkal,ennek voltak köszönhetőek a saras,pocsolyás utak.De erre azért gond nélkül lehetett haladni.Utoljára május elsején mentünk erre akkor sárga repcében pompázott szinte az egész környék.Most pedig sárga napraforgóban.Hiába mindig tartogat valami szépséget a természet.Ez is lenyügöző volt!
Csodálatos világ...
Az út egy kilométer után végre kanyart vett és befordult a Csiprik-rét felé.Innen nézve úgy tűnt maga a rét egy völgyben van,végül is így is volt.Lefelé haladva hamarosan feltűnt Gergő három fája...a szívem megdobbant...Ugye azért neveztem ezt el itt Gergő három fájának mivel amikor erre túráztunk,akármerről is jöttünk vagy akármerre is mentünk,mindig ennél a három fánál pihentünk Gergővel...Itt voltam hát újra,túrázásaink egyik szimbólikus helyén.Gergőre emlékeztem most is...
Gergő fái a Csiprik-réten
Nincsenek szavaim....
Újra éreztem Gergő lelkének simogatását a hátamon.A szeretet amely kettőnk között van olyan erős,hogy képes legyőzni a lehetetlent is.Képes áttörni idő és tér szabta határokat és ma már képes arra is,hogy némi kommunikációt engedélyezzen közöttünk úgy is,hogy Gergő már nem e világ lakója...Igy hát ezer százalékra tudtam,hogy ő most is velem van,de ezt elözőleg meg is ígérte nekem...A rét most is gyönyörű volt,azthiszem sokat járok még erre.Idén már így is harmadszor voltam itt.Pihi után folytattam az utam a Csiprik-réten,az út itt már sárosabb volt a kelleténél,de ahol ilyen volt,ott az út mellett a fűben tudtam haladni.Amúgy igazán megérdemelne egy jelzést ez az útvonal,hisz a hely maga gyönyörű és remek túrák tehetők erre is.
Nehezedő körülmények
A rét nevét amúgy semmi nem emliti,hiába kutakodtam utána.Én is csak Pálhalmán lakó munkatársaimtól tudom.Egyesek Csiprik mások Csibriknek mondják.Hogy melyik a helyes elnevezés arról fogalmam sincs,így míg ez nem világos előfordulhat nálam is,hogy hol így,hol úgy hívom.A rét után következik a túra egyetlen emelkedője,amely szinte semmi 30-40 métert kell felfelé menni.A rétet elhagyva amúgy szinte sajnálja a vándor,hogy ott kell hagynia azt a kis mesevilágot.Ezután az út egy kissé ingerszegényebb lett,bár a mezőkre rálehetett látni amit túlnyomó részt napraforgó töltött be.Természetet szerető embereknek persze ez is rendkivüli szépséget jelentett.
Az egyetlen emelkedő a túrán
Tupó a Dpase szotyiárúsának földjén...
Áthaladva a mezőn elértem azt a pontot ahol az út leágazottBalra azaz délnek ment Nagyvenyimre.Szinte mindig erre mentünk,vagy erről jöttünk ha erre jártunk.Jobbra azaz északnak pedig Bernátkút felé haladt.Arra valamiért eddig nem jártunk soha.Valószinű az elkövetkezendő években erre is sor került volna,ám Gergő halála ezt meghiúsitotta...most úgy döntöttem elmegyek arra.Egy észak,észak-keletnek vezető út volt ez amely tök egyenesen haladt és meglehetősen jó minőségű is volt.Itt valahogy nem hagyott nyomot a tegnapi eső és végre fák is voltak,így végre némi árnyékom is volt.
A réttől idáig nem volt fa.
Egy hüvős helyen eljátszottam a medvés jelenetet végre,ez a filmben látható!Miről van szó?Gergővel évek óta terveztük,hogy megtréfáljuk a nagyérdeműt és egy plüssmacival eljátszuk,hogy medvét láttunk.Sajnos Gergő távozása miatt ez sem válhatott valóra.Most ezt valóra váltottam mert tudtam Gergő is ezt akarja...Az út közben kb.másfél kilométer után elért egy négyes kereszteződéshez.
Két út mögöttem,két út előttem
A turistaterkep.com oldal ugyan 5 utat jelzett itt,de szemmel láthatóan csak négy volt.Ki kellett találnom melyik az enyém tovább.Ez persze nem volt túl nehéz.Itt voltam Bernátkút határában,de oda nem szándékoztam elmenni,hisz számottevő látnivaló nincs ott.Egy rabgazdaság münködik ott és ha jól tudom ott van a női börtön is.Persze lehet valakinek ez is látnivaló.Szóval én nem szándékoztam arra menni,mentem az én utamon.Itt volt az a pont ahol a túra visszafele irányt vett.Kicsit mentem keletnek tovább majd volt egy leágazás dél felé.Rókák játszottak elöttem ötven méternyire,de mikor észrevettek eltűntek.Rátértem a dél felé azaz Pálhalmára visszavezető útra.Nem kellett volna.Az út olyan fokon sáros volt,hogy szinte a járhatatlan határát súrolta...
Útviszonyok
Lassan haladtam itt,nehézkes volt a járás,de ez volt a hazavezető út is egyben.Annak idején Gergővel pedig mindig azt mondtuk: kaland az élet sava borsa.Szóval miért ne jöttem volna erre?Kicsit sáros leszek,na és?Viszont a sebbeségem így a felére csökkent,jöttem idáig kb.5km/h órás tempóval,ez itt lecsökkenhetett a felére.Elértem nagy nehezen Újgalambost amely szintén egy rabgazdaság volt,elkeritve a sarkokban őrtornyokkal.Kb.ugyanezt láttam volna Bernátkúton is.Ami viszont itt elviselhetetlen volt az a gazdaság felöl jövő szag...olyan...disznókaki,döglött macska keveréke szaghoz hasonlított leginkább.Undóritó volt.Szerencsére nem tartott sokáig.Egy út jött bele az én utamba.Ez az az út volt amelyen tavaly Gergővel jöttünk a pálhalmai erdő felől...
Fokozatosan kezdett javulni az út minősége,egyre jobban kezdtek eltűnni a saras részek.Reméltem ez mostmár végig így marad.Ám óriásit tévedtem.Tavaly itt őzek szaladgáltak nyakra-főre,most nem láttam egyet sem.A kukoricást ami az út mellett kisért újra felváltotta a napraforgó,de már mindkét oldalán az útnak.Egy jobb.balos kanyar után egy hosszú egyenes következett,ám itt az eddigieknél is nagyobb sártenger terült el az úton,ha nem is összefüggöen,de meglehetősen gyakran.Na ezen,hogy megyek át...?
Itt még jó,a háttérben már látszódnak az akadályok
Nem is olyan vészes
Hát voltak helyek ahol nem volt más választásom belekellett lépnem a pocsolyába a sárba,másképp nemlehetett átmenni,de megoldottam.A cipőmön tíz centis sár vigyorgott rám,de átjutottam az összes akadályon.Elértem az utat ami Pálhamáról vezetett ki és ment a Csiprik-rétre,ugye ezen mentem pár órával ezelőtt.Ezen már nem volt sár.A fűben úgy ahogy megtisztitottam a bakancsomat,aztán az M6-os alatt a hüvősben pihentem még egyet.A vízkészletem fogyóban volt.Mentem hát be Pálhalmára,bár tudtam itt,nemhogy egy vendéglátóhely,de egy csap sincs.Mindegy egy fáról szendtem szilvát amely oltotta kicsit a szomjam.Helyijárat innen csak jó ötven perc múlva volt.Nem szeretek várni,így folytattam a túrát a város felé vissza.
Pálhalma határában
Újra átmentem a vasútvonalon,majd a 6-os,62-es út körforgója után betértem az újtelepi erdőbe.Végre hüvősön haladtam.Itt egy jó kilométeres tök egyenes út vezet végig.Az erdő végén az újtelepi buszmegállóban pedig már kaptam buszt.Ezzel bejöttem a belvárosba,ahol az első trafiknál vettem hideg italt.Hazabandukolva ezzel már elvoltam.Elértem tehát a célt Gergő három fáját és egy jót is túráztam.Sajnos most egyedül,ami egy tökéletes világban sosem fordult volna elő,hiszen egy tökéletes világban Gergő most is itt lenne velem...
2017 júlusában túráztunk a szlovákiai Burda-hegységben vagy ha úgy jobban ismerős a Kovácspataki-hegyekben.Onnan lejövet átszelve Garamkövesdet a Garam majd a Duna mellett a töltésen haladva lettünk figyelmesek egy kis emlékműre.A felíratnak hála ami magyarul is kivolt írva tudtuk meg,hogy itt a II.világháború idején egy légi szerencsétlenség történt.A téma elkezdett érdekelni gondoltam majd utánanézek és írok róla.Ám itt történt meg a baj...
A töltés a Duna mellett háttérben a Kovácspataki-hegyek
Keresgettem kutatgattam az interneten,de a témáról finoman fogalmazva sem találtam semmit.Jegeltem a témát majd egy-két hónap múlva újra megpróbáltam.Az eredmény ekkor is a semmi volt.Újabb téma jegelés következett.Most jutott eszembe,hogy megkérem a kedves olvasót,hogy bárki akinek van valami infója az ossza meg velem,vagy ha tud olyan lehetőleg magyar nyelvű oldalról ahol a témáról lehet bármit találni azt is ossza meg velem.Hátha akad az elkövetkezendő időkben majd ilyesvalaki...Ide is írhat kommentben az illető,vagy akár megkereshet a zolee.dpase@onbox.hu e-mail címen is.
Legfrissebb túránk mondhatnánk sajnos nem Görögoroszágban esett meg,hanem itt Magyarországon méghozzá a közelben.Tehát egy környékbeli túrát tettünk a Magyarországi görög faluból Beloianniszból a magyarok lakta Ercsibe.Így már azthiszem érthető a bejegyzés címe.Meglehetősen borús időben érkeztünk meg a Fejér megyei Beloianniszba ahová autóval kivittek minket.Útközben volt ahol az eső is esett,de mire kiértünk a görögöghöz már elállt.Túránkat a festőien szép Beloiannisz főteréről kezdtük meg.
Beloiannisz főtere
Beloianniszban él a legnagyobb lélekszámú görög kisebbség.Fejér megye legfiatalabb településének története a görög polgárháborúig nyúlik vissza,nagyjából 1950-ig.
1950 május 6-án indult meg a település tervezése és építése a görög polgárháborúból Magyarországra menekülők számára. A körülbelül 400 görög családot még ebben az évben ideiglenesen a bp.-i Kőbányai-út - Hungária körút sarkán található dohánygyár fő- és raktárépületében helyezték el, ahol önálló óvodát, iskolát, postát, élelmiszerboltot létesítettek a számukra, amíg településük el nem készül. Az építkezés rohamléptekben, önkéntes munkában folyt. Rövid idő alatt 418 nagyrészt sorházi (kisebb számban családi házas) lakás, óvoda, iskola, könyvtár, kultúrház, orvosi rendelő és tanácsház épült fel Görögfalván. 1951--ben munkalehetőségként megalakult a Háziipari Szövetkezet, 1952--ben pedig a Béke Mezőgazdasági Termelőszövetkezet, amely azonban a falu szántóföldjeinek kis mérete miatt csak kevés embert tudott foglalkoztatni. 1952.április 3-án Nikosz Beloiannisz, a görög kommunista mozgalom jelentős alakjának nevét vette fel az ekkor 1850 fős település.Először 1954-ben, majd később több hullámban nagy számban települtek vissza az itt lakók Görögországba, de többségében – főleg a fiatalabbak – Magyarországon maradtak, ahol nyelvileg és szokásokban nagyrészt alkalmazkodtak a magyar környezethez, miközben még mindig ápolják a görög hagyományokat is.
Zajlik az őszi színjáték
A település nem egy nagy területen fekszik,így könnyű elérni a végére.A falu után egy csodás erdőben találtuk magunkat ahol már javában zajlott az őszi színjáték.Még a borús időben is rendkivül élvezetes volt ez a rész!Az erdő egy domboldalban feküdt és a lefelé tartó út is nagyon kellemes volt.Úgy gondolom mindig is ősszel a legjobb túrázni,mondom ezt akkor is ha a mostani túránkon nem volt igazán szép időnk.A Mária zarándokúton haladtunk éppen,az "m" jelzés végig kisérte útunkat.Kifogástalanul voltak felfestve az egész túrán!Leérve a dombról is csodás tájakon haladtunk.Balra a színes erdő volt,jobbra a távolban pedig látni lehetett a Budai-hegységet és a százhalombattai olajfinomítót.
Színes útakon
Aztán az út végérvényesen kiért a sík területre,de itt sem volt csúnya a táj.Látni lehetett a magunk mögött hagyott őszi színekben pompázó domboldalakat.Elöttünk az út meg sajnos betonútra változott.Ezt nem szeretjük,nem jó ilyeneken túrázni.Hosszú szakasz volt ez,feltünt közben a távolban Ercsi is a nagy templomával.Innentől szinte végig lehetett ezt látni.A betonútról egy idő után hirtelen levált a Mária zarándokút.A Váli.vízhez értünk.
A Váli-víz a Gerecsében ered, Komárom-Esztergom megyében, mintegy 250 méteres tengerszint feletti magasságban. A patak forrásától kezdve dél-délkeleti irányban halad, majd Beloiannisznál eléri a Dunát.
A patakba torkollik Felcsútnál a Sós-ér, Alcsútdoboznál a Boglári-vízfolyás, a Szent László-patak pedig Beloiannisznál.
Hídacska a Váli-vízen
A Váli-víz mindezek ellenére csalódást okozott,a patakot szinte teljesen benötte a nád.Itt-ott lehetett csak felfedezni magát a vízet.Egy kis betonhídon vezetett át a Mária út rajta.A túlparton egy töltésre kellett felkapaszkodnunk amelyen sajnos...megint egy betonút várt ránk.Egy szűk út,épp csak egy kocsi fért volna el rajta,de ez volt a mi útunk.Kilométerek sokaságán vezetett ez az út minket.Ahogy haladtunk egyre jobban látszodott Ercsi és láttuk sokáig magunk mögött a Beloianniszi víztornyot.Balra pedig Váli-vízbe ömlő Szent László-patak tűnt fel.Sokkal többet nem mutatott magából mint a Váli víz...
Ez a patak is Komárom-Esztergom megyéből jön 300 méteres magasságból!Itt Beloiannisz közelében egyesül tehát a Váli-vízzel.
Ez a híd a Szent László-patakon ível át
Az út a töltésen kanyarogva haladt Ercsi felé még amíg egyszer csak véget nem ért!Mégpedig a Budapest - Dunaújváros vasútvonalnál elveszett a semmibe...Ám a Mária út lement itt a töltésről és végre normális turistaúttá alakult beton nélkül.Itt a mezőkön láttunk néhány vadat elfutni meg két kutyát.A jelzések még itt is kifogádtalanul voltak felfestve,ahol három felé ágazott az út,ott is megfelelöen mutatta a helyes irányt!Remélem ezt olvassa valami illetékes a Tolnai-hegyhátból... Kereszteztük a hatos főútat és ezzel együtt beértünk Ercsibe.Sajnos itt újra betonútra váltott a dolog.
A Szent Lászó-patak a Bp.-Dunaújváros vasútvonal alatt
Ercsiben elhaladtunk a Musashi üzem mellett ahol egy magányos kutyus egy vakantással üdvözölt bennünket.Elértünk egy erdős részt,ahol tavak voltak.Ám elég sokan mocorogtak a környéken a szabad helyekről meg nem volt rálátásunk a tavakra,így most ezt a helyet veszni hagytuk... Egy macskaköves utcán találtuk magunkat!Elég hangulatos volt.A Mária út pedig felkanyarodott a városba.Búcsút vettünk tőle mert mi mentünk az Ercsi révhez,ugye elsösorban rá voltunk ezen a túrán kiváncsiak,a menetrendjére és a díjszabására,hiszen kelleni fog majd nekünk jövőbeni túráinkhoz.Leértünk az Ercsi Dunapartra amely nagyon-nagyon klassz volt!
Emlékművek parkja,távolban a templom
Egy park volt itt sétányokkal és mindenféle emlékművekkel.Korábban még a macskaköves utcában volt egy Mohácsi csata emlékmű is.Ilyesmit csak most láttam elöször és bevallom felmelegítette a szívem.Sehol máshol nem láttam még ilyent.Piros pont Ercsinek!Itt a parkban pedig volt egy hősi emlékmű és egy valószinüleg holokauszt vagy háborúsemlékmű.Nem derült ki melyik mert csak nevek voltak ráírva.A park mellett keletre meg hömpölygött a fenséges jó öreg Duna.Csodaszép volt még ebben a borús időben is.
A Duna Ercsinél
A kompállomás egy picit odébb volt,de addig kellemes séta vezetett.A kompról aztán megtudtuk ugyanúgy jár mint az adonyi,viszont a viteldijak valamivel olcsóbbak!Szóval ezzel szándékozunk majd átmenni a Csepel-szigetre,ahol a jövőben majd a sziget északi részén szeretnénk túrázni,de ez valószinű csak jövőre válik majd valóra.Innen aztán felmentünk ahhoz a messze földról is látszó templomhoz.Semmi extrával nem szolgált,semmivel sem volt jobb,de rosszabb se mint ország többi temploma.Ezután bementünk a városba,ahol a Tűztorony és környéke adott még látnivalót.
A Tűztorony
A szép tűztorony Ercsi központjában állt egy Spar mellett.Szép volt,de valahogy nem illett egymáshoz a két dolog.Szembe vele volt a Milleniumi park ahol egy Koronás emlékmű állt benne egy trianoni emlékmű.Viszont mellette a táblán egy felírat azt hírdette,hogy ez egy 56-os emlékmű...szóval mindenki döntse el saját maga mi is volt.Mindenesetre szép volt.,Mindezek megcsodálása után a vasútállomás felé vettük az irányt.Még egy címerpark mellett haladtunk el,amelybe bementünk.Hát csak Ercsi címere vigyorgott onnan ránk szobor formájában.Ezután már nem nagyon akadt látnivaló.
Millenium park
A vasútállomáshoz vezető utcán még akadt egy kis izgalom.A helyi 8keresek házai mellett haladtunk el,töménytelen sok színes gyerek játszott az utcán.Kicsit izgultunk valamelyik felnőtt belénk ne kössön,de szerencsére nem történt semmi.Maga az állomás óriási csalódást okozott.Az eddig csak vonatból látott állomást mi valami komoly nagy állomásnak gondoltuk,de egy ütött-kopott ócska kis állomás volt.Jegyet sem lehetett itt venni a vonatokra.A legszebb dolog itt a ránk vigyorgó két szép cigány nő volt...
Itt végzödött a túra.A rossz borús idő ellenére is igen kellemes és látványos volt.Mindenhol láttunk szép dolgokat.Ismét bebizonyosodott,hogy az embernek nem kell mindig távolabbra utazni szép dolgokért,érdemes körülnéznünk a közvetlen környezetünkben is...
.png)
