Remeklő ősz - összefoglaló

 Bár mondhatni rendkivül megkeseríti életünket a koronavírus járvány,ám megakadályozni szerencsére nem tudta,hogy túrázásilag nagyszerűen alakuljon az év.Ott fejeztük be nyár végén,hogy remek volt idáig ez az év.Szerencsére a folytatás is hasonlóan alakult,az ősz szokásához híven hozta a közelezőt,sőt talán még többet is.Így aztán az őszi idényt lezáró összefoglaló írásakor,azthiszem dörzsölhetem a tenyerem.Egy évvel ezelőtt még Gergő hiányát érezve egy hasonlóan jó ősz után azt írtam,hogy valahol elvesztettem a hangulatomat.Nos Gergő ma sem hiányzik kevésbé,de most éppen azt érzem,hogy nagyon is van kedvem ezekhez a remek bulikhoz,ezekhez a nagyszerű túrákhoz.Nos akkor nézzük át,hogyan alakult az ősz.

Veszprém csodái

A nyári összefoglaló megírását követően még volt egy meccstúránk ami a Népligetbe vezetett.Ez persze még a nyár része volt.Csapatunkat kísértük el,ott játszott bajnoki mérközést.A negyven fokban kishíján odasültünk a lelátóhoz és sajnos ki is kaptunk.A népligeti buli nem ezért maradt emlékezetes,hanem mert találkoztam Józsi barátommal,akitől egy magyar válogatott mezt kaptam ajándékba.Ezt követően kicsit nehezen indult be az ősz,de beindult és aztán nem volt megállás.Elöször egy számomra nagyon kedves városba érkeztünk Zoli barátommal.Barátságok és egy volt szerelem is fűz Veszprém városához.Ide jöttünk szeptember közepén.A város érdekességei után egy kisebb túrát tettünk a környéken,melynek fénypontja alighanem a Gizella királyné kilátó volt.Túra végén pedig a helyi állatkertben töltöttünk három órát,alig értük el az utolsó hazainduló buszt.Nagyon kellemes és klassz buli volt.A veszprémi kirándulás után az igen közeli Janitsáry-Szávits kúriához mentünk ki,amely szinte még Dunaújvároshoz tartozott.Itt mi mondtunk igent egy invitálásra Zolival,ugyanis a Dunaújváros mesél közösségi oldal kezelője Tamás hívott meg minket megnézni a kúriát.Megérte a szellemházat igéző kastély felkeresése,amit túra végén egy jó sörrel fejeltünk meg.

A kúriában

Ezzel a szeptembert le is tudtuk.Következett az év túrázásokra legalkalmasabb időszaka.Ugye nagyjából szeptember végétől,november közepéig tart ez az szakasz.Úgy akartam,hogy ezekben a napokban amikor csak lehet majd megyek.Csak reméltem,hogy ez összejöhet,de végül is összejött.Az októbert a Mecsekkel kezdtük.Megígértem,hogy amint kész lesz a Zengő új kilátója én azon leszek,hogy minél hamarabb felkeressem.Ez a túra eredetileg áprilisban lett volna,de akkor a vírus miatt elmaradt.Vírus most is volt,de már ez senkit nem érdekelt.A túrára elkisért Zolin kivül,Manó és a Tizedes barátom is.A túrát Zengővárkonyból kezdtük,megnéztük a Rockenbauer sírt,majd körbejártuk Pécsváradon a várat és onnan kapaszkodtunk fel a Zengőre.A fingató részek ellenére,az év egyik legjobb buliját hozta a túra.A kilátó tetszett,viszont a tömeg amely ugyanekkor kereste fel már nem annyira.Túra végén következhetett a szokásos babgulyás Hosszúhetényben,ahová természetesen még visszatérünk majd!

Manóval és a Tizedessel a Zengőn

Nem sokkal ezután,október 23-án a Gemenci erdőbe tértünk vissza.Ide Zoli és Móni jött velem.Egy 16km-es kört szándékoztunk menni a csodás őszi erdőben,részben azon az útvonalon amelyen majdnem egy éve Manóékkal is jártunk.Pörbölyről indult a túra,pontosabban az ökoközponttól,a falutól 1km-re keletre.Kellemes kör volt,szinte tökéletes időben,egy igen könnyű terepen.Móni persze elfáradt.Kellemes kiruccanás volt ez is.Hazafelé pedig még Szekszárdon sétáltunk kicsit.

A Gemenci erdőben

Hűen a hagyományokhoz,még októberben megakartam csinálni Gergő emléktúráját az Egyenesen át túrát.Erre már csak egy napunk maradt,így október 31-én vágtunk neki a közeli Nagyvenyimnek.Szintén Zolival és Mónival jöttünk.Elöször az ősz,sőt az év folyamán nem volt igazán jó az idő.Elvolt borúlva és erős szél fújt.Ez eddig soha nem volt jellemző erre a túrára,persze ez nem tántorított el.Így is jó buli volt.Tavaly ugye ezen a túrán kaptunk bőven jeleket Gergőtől,hogy velünk van.Most nem igazán...talán ami furcsa volt az az uton átfutó egér,amit Móni hála sasszemének észrevett.Ez azonban úgy éreztem,nem Gergő álltal küldött jel volt.Szóval most nem voltak túlvilági jelek,de bíztam és hittem benne,hogy Gergő most is ott van velünk az ő emléktúráján.

Gergő emléktúráján a mélykúti erdőben

A novembert a magyar Grand Canyonnal nyitottuk.A Rókahegyi kőfejtő felkeresése már régi tervem volt,talán még Gergővel is tervezgettük hajdanán.Most sikerült megvalósítani.Rendkivül kellemes őszi túraidőben az óbudai Aquincumból induló túrára most is Zoli jött velem és velünk tartott most is Manó és a Tizedes.A Mocsáros dülőn átvezető túra elképesztő látványosságokkal szolgált.Manóék nagyon élvezték.Bejártuk alaposan a kőfejtőt.Majd úgy terveztük megyünk egy kört Üröm érintésével.Ám ott elakadtunk,a gyenge jelzések és a nagy dumák közepette kissé eltévedtünk.Így nem jöttünk már vissza Csillaghegyre,hanem Ürömtől busszal indultunk vissza.Remek buli volt ez is.

A magyar Grand Canyon

Ezt követően hozták be a szigorításokat,mert a koronavírus járvány nem akart csökkeni vagy visszavonulni.Ennek fő eleme az este 8 óra utáni kijárási tilalom volt.Így innentől kezdve úgy kellett túrát terveznünk,hogy abból este nyolcra hazaérjünk.Manó a Mecsekbe tervezett egy túrát,amelyet így nem tudtunk megvalósítani,ezt el is tesszük azokra az időkre amikor majd feloldják a kijárási tilalmat.Ez helyett került a képbe újra a Rétszilasi tavak.Ugye itt nyár elején jártunk,akkor a 23 tónak csak a nyugati részét jártuk be,most akkor következhetett a keleti rész,ezt amúgy is terveztük Zolival.vele jöttünk,a borús ködös időben.A köd ugyan feloszlott ám a békésnek induló túra valóságos rémálommá vált.Ugyanis egy vadászat kellős közepébe csöppentünk és több horrorisztikus dolgot is láttunk és kis híján agyon is lőttek minket.Ez mondhatni nem volt egy kellemes túra,melynek legnagyobb élménye az volt,hogy túléltük.

Örspusztán a Sárvíz partján,miután túléltük a lövöldőzést...

Az ősz utolsó túrája pedig egy ősklasszikus volt.Szintén Zolival,aki Gergő elvesztését követően fő túratársam lett.Dunavecsére vettük az irányt.Küldetésként fogtam fel,hogy megtaláljam Nagy Zsuzsika,Petőfi egykori szerelmének a sírját.Már csak azért is,mert amikor Gergővel kerestük nem sikerült.Kellemes túraidőben csodás Duna menti tájakon haladva értük el Dunavecsét ahol rendkivül könnyen megtaláltuk Zsuzsika sírját.Nem is értettem,ez korábban miért nem sikerült.Egy Dunai naplementével zártuk a túrát és az őszt is.

Zsuzsika sírja Dunavecsén (középen)

Ez volt tehát az ősz,amellyel nagyon megvagyok elégedve.Nyolc látványos túra jött össze,amelyek zömén nagyon jól elvoltunk.Becsült adatom szerint nagyjából 120 km-t túráztunk ezen az őszön.A nyolcból mind a nyolc túrán ott volt velem Zolika,Móni kettőn,Manó és a Tizedes is kettőn.Egyen pedig Tamás.A folytatás nagyban függ a koronavírustól.Kitart-e még,fokozódik vagy csökken?Lesznek-e még további szigoritások,ez marad vagy visszavonják-e ezeket?Ezektől függenek a téli túratervek,ennek a fényében próbálom megtervezni a téli túrákat,amelyekről rövidesen,decemberi első bejegyzésemben lehet majd olvasni!

Az ősz filmjei:

Petőfi és Dunavecse

 Óriási tisztelője vagyok Petőfi Sándornak,persze azért rajongójának nem nevezném magam.A költő imánzsa jó sok túránkon visszaköszön.Jellemző volt ez főleg a Gergővel való közös túráinkon,hisz sok túránkon valamilyen formában visszaköszönt Petőfi.Jártunk ahol ő járt,láttuk amit ő látott.Voltunk a kunyhójában Somoskőn,végigmentünk azon a túrán amelyen ő is egykor.Voltunk a Bátorkőnél ahol ő is járt (és ahova a télen reményeim szerint visszatérek).Voltunk a szülőházánál is,igaz itt sajnos már nem Gergővel.Jártunk számos olyan településen amely ilyen-olyan formában Petőfihez is köthető.Ezek legutóbbika a hétvégén felkeresett Dunavecse volt.Itt egykori szerelmének a sírját kerestük meg,sikeresen.Ha már Dunavecse,akkor utánajártam milyen volt a település és Petőfi kapcsolata,mi fűzte őt Zsuzsikán kivül ide?Ez a történet most ezt meséli el.

Dunavecse egyik temploma

A Szabadszálláson tönkrement Petrovics István családjával 1841 tavaszán, április 24-étől vette bérbe a vecsei mészárszéket. A két mezővárost összekötő földúton, az Öreg-közi-dűlőn szekereztek be Vecsére a megmaradt ingóságokkal Petrovicsék. A költözésben segített a nagyobbik fiú, Sándor is. Az apának nem volt ekkor pénze önálló vállalkozásra: székálló legényként albérletbe vette ki a mészárszéket a bérlőtől, a helybeli Nagy Pál gazdától. A kisebbik fiú, István az apa mesterségét folytatva otthon segített. A nyugtalanul önmagát kereső idősebbik, Sándor éppen csak túljutott a majdnem végzetes, súlyos betegséget hozó másfél éves katonáskodáson. Most Pápáról, a református kollégiumból tért haza. Még csak készülődött a váteszi-költői, népvezéri szerepre. Két hónapot töltött ekkor a család körében, egyik levele szerint „unatkozva és verseket faragva„. Kilenc vers és két műfordítás az ekkori vecsei termés, meg egy kéziratos kis verses füzet, amit az ez idő tájt írott költeményekből szerkesztett egybe Lanc’ versei címen. A költészetben még csak a hangját kereste, a színészet talán még jobban is vonzotta a versfaragásnál. Nem tudta még, mi lesz belőle, de abban bizonyos volt, hogy mészáros nem, hiába szeretné az apja, hogy az ő mesterségét folytassa a nagyobbik fiú is. Júliusban megint útnak indult. Ekkori távozására így emlékezett vissza 1847-ben: „Fölszedtem sátorfám és világgá mentem, / …S az apai ház úgy elmaradt mögöttem, / Mint az álom a fölébredt ember mögött, / Apámhoz, anyámhoz még csak hírem se’ jött.”

Előbb vándorszínésznek állt, de aztán az apjának tett ígéret szerint 1841 őszén újra pápai diák lett. A sikeres tanév végén, az 1842-es iskolai szünetben rokona és diáktársa, Orlai Petrics Soma társaságában köszönt be Vecsére a szülőkhöz. Kétszer egy hetet töltött odahaza ekkor. Közben kirándult Mezőberénybe, Debrecenbe. Hazafelé, talán éppen az Öreg-közi-dűlőn ballagva, szemlélődve született meg képzeletében a Hazámban, a későbbi nagy tájversekhez méltó előzmény. A vers hamarosan megjelent nyomtatásban is, alatta először szerepelt a Petőfi név.

Vannak Petőfi szobrok Dunavecsén...nem is egy

Október végén visszament Pápára, de aztán megint elhagyta az iskolát, s vándorszínésznek állt. Alig két hónap múlva, 1843. január elején Székesfehérvárról Kecskemétre indult a színésztrupp. Pentelénél keltek át a Dunán, s Dunavecse mellett haladtak el a szekereikkel. A szülőknek tett ígéretét megszegő ifjú lelke fölbolydult szülei közelségétől. Hol énekelt, hol káromkodott, társai nem tudták mire vélni furcsa viselkedését. Végül még a szekerük is fölborult, s a metsző, fagyos szélben küszködve állították kerekére. Csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor a falu tornya eltűnt a hátuk mögött a láthatár szélén.

1843 májusában már Pozsonyban volt, onnan üzent haza a Távolból című verssel: „Kis lak áll a nagy Duna mentében” – idézte föl a messzire szakadt fiú az otthont és a családot. Hosszú távollét után, keserves másfél évvel a háta mögött, 1844 húsvétján kopogtatott újra a „kis lak” ajtaján. Ezt a kopogtatást idézi föl a magyar líra anyaverseinek egyik legszebb darabja, a Füstbe ment terv. Még kopottan, szegényen, de már a költői elismertség és siker biztos reményében toppant be a kis szobába.

Ez volt Petőfi utolsó vecsei látogatása, és ez volt a leghosszabb, legtermékenyebb ittléte. A mészárszéket bérlő Nagy Pál Templom utcai házában lakott, és házigazdája lányához a szép, szőke Nagy Zsuzsikához írta első szerelmes költeményeit. Külön legendák fűződnek a Nagy Zsuzsika és az ifjú poéta között szövődő szerelmi idillhez.

Összesen harminc verse köthető Dunavecséhez. Ekkor írta az Egy estém otthon című családi versét, melyben a legszeretőbb édesanya alakja mellett a fia kalandos terveit bizalmatlanul fogadó „jó öreg”, az édesapa figuráját szelíd iróniával rajzolta meg. Olyan ismert versek születtek még Vecsén, mint a Meredek a pincegádor, a Vizen, A faluban utcahosszat, Deákpályám, meg a Gazdálkodási nézeteim. Közben egybeszerkesztette első verseskötete, az 1844 őszén megjelent Versek anyagát. Június végén hagyta el a vecsei otthont, Pestre ment segédszerkesztőnek. Néhány hét múlva már nosztalgikusan, a szülőkért aggódó szeretettel küldte Pestről Vecsére István öcsémhez című verses levelét. Legközelebb Szalkszentmártonban látogatta meg az időközben oda átköltöző családját, de a vecseiek tudomása szerint a szomszédos csabonyi meg a vadasi csárdában gyakran találkozott itteni barátaival.

Nagy Pál háza napjainkban

1844 ősze meghozta Petőfi számára a rég áhított költői sikert, elismerést. A Versek mellett megjelent A helység kalapácsa, mindenki róla beszélt szerte a két hazában, a verseit már népdalként énekelték. Próféta lett végre a saját (szűkebb) hazájában is.

De a család ekkor már készülődött az újabb költözködésre. A Vecsén eltöltött négy év után, valószínűleg 1845 tavaszán, az anyagi jólétbe vissza törekvő Petrovics István egy községgel északabbra húzódott: a szalkszentmártoni beálló vendégfogadót és mészárszéket bérelte ki. A Vecséről Szalkra került szülőket előbb Dömsödre, majd Vácra sodorta tovább az elszegényedés, aláhanyatló életüket azonban mindinkább bearanyozta Sándor fiuk költészetének egyre fényesebb csillaga, országra szóló hírneve.

A hiteles történeti adatokon kívül számos helyi történet, legenda fűződik Petőfi vecsei időzéseihez. Közülük többet megírt az egykori barát, Jókai Mór Az én életem regénye című könyvében. Másokat lelkes gyűjtők, kutatók a helyszínen szedegettek össze, és közöltek az 1870-es évektől a fővárosi lapokban.

A legkorábbi közülük irodalmi eredetű, és még Petőfi életében támadt: a magyar származású Kertbeny Károly, a költő lelkes híve, németre for-dította Petőfi verseit. Az 1849 májusában Frankfurtban kiadott mű előszavában azt állította a fordító, hogy Petőfi Dunavecsén született. Nem tudni, honnan vette ezt a téves adatot, talán néhány szép vecsei vers tévesztette meg.

Alighanem éppen a Vecse és Szabadszállás közti földúton, az Öreg-közön fogant meg a gyalogosan szemlélődő költő lelkében a Hazámban című tájleíró költemény 1842 őszén, s a verset Vecséről küldte be a szerkesztőségnek. Egy helyi történet szerint a Petőfi név is vecsei eredetű: egy Pető nevű asztalos javasolta eszerint az ifjú Petrovics Sándornak, hogy magyarosítsa a nevét, legyen eztán Petőfi.

A pesti úton a védgát oldalában álló, nemrégiben kipusztult évszázados nyárfát Petőfi fájának tartották a helybeliek. (Amikor kivágták, derült ki, hogy legalább ötven évvel fiatalabb volt a költő vecsei látogatásainak idejénél.) Egy helyi történet szerint pedig ettől a fától, mások szerint a közeli csordakúttól üzent be a poéta a városba édesanyjának 1844 húsvétján, hogy megjött, s hogy küldjön ki számára néhány jobb ruhadarabot, ne kelljen a külsejével szégyent hozni a családra. Más helyi változat szerint a tanító, Bernolák Soma vitte ki az ifjú poétának az édesanyjától a tiszta ruhát, mégpedig a városszéli szilvásba. A Duna-parti öreg fűzfákat ma is Petőfi fűzeinek nevezi a nép, állítólag alattuk olvasgatott a költő a fűben hasalva.

Egy régi március idusán a Nagy Pál féle ház előtt

Szűcs János rektor, a már említett Bernolák Soma tanító, Balla István tiszteletes meg a tanítóegyesület környékbeli tagjai mind közeli ismerősei, barátai voltak a negyvenes években Vecsén meg a környéken többször időző Petőfinek. Történetek szólnak a költő és barátai hangulatos esti beszélgetéseiről, amikor is többnyire Balla tiszteletes uram lakásán ütötték el az időt a kancsó bor mellett.

A Vízen című verséről többféle történet keringett a településen. A legismertebb változat szerint az után írta ezt a versét, hogy ladikázás közben megmentette a Dunába esett Szűcs János rektor életét. Egy másik, kedves történet szerint Balla tiszteletes javaslatára a vecsei lányok maguk szőtte, kezük munkájával díszesen hímzett inget ajándékoztak Petőfinek. Ezt a történetet Jókai is megírta Varázsing címmel.

Vecsén immár évszázados múltja van a „kis lak-vitának”. A helyi hagyomány úgy tudta, hogy a mai hősi emlékmű helyén korábban állt kocsmát is bérelte Petrovics István, és ott laktak a szülők, az volt az a bizonyos „kis lak”. Az országos hírű Petőfi-kutató, Mezősi Károly szerint viszont csak a mészárszéket bérelte az öreg Petrovics, így a kis lak a ma is álló, Vecse helytörténeti múzeumának otthont adó mészárszék épülete. Azt tartják a helybeliek erről a mészárszékről, hogy olyan vén, mint maga Dunavecse. Itt őrzik Petrovics húsvágó bárdját és Nagy Zsuzsika kancsóját, amelyikben állítólag a bort, mások szerint a gyógyító savót vitte a köhögős, gyönge tüdejű poétának. A hősi emlékműre 1948-ban elhelyezett, s a Kis lak…-ot idéző emléktábla szövegét a Petőfi-kultusz ismert vecsei ápolója, a helytörténész Vasberényi Géza fogalmazta. Később azonban, a saját és Mezősi kutatásai hatására ő is módosította az álláspontját.

Vecsén Petőfi és a szabadságharc emlékezete élénken továbbélt, főként a szegényebbek körében. A vecsei negyvennyolcas kultuszra jellemző, hogy a kiegyezéstől a millenniumig a férfinevek dunavecsei gyakorisági listáján a Sándor volt az első, a Lajos pedig a negyedik. A megelőző másfél évszázadban ezek a nevek (különösen a Lajos) sokkal ritkábban fordultak elő itt. Az emlékezet aztán lassanként kultusszá lelkesült: a hetvenes években, a költő születésének ötvenedik évfordulóján kezdték összegyűjteni a róla szóló legendákat. Az első hivatalos, országos megemlékezésre 1898–99-ben, a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján került sor, ekkor ünnepelték először Vecsén is Petőfit. Valamikor a századforduló táján helyeztek emléktáblát Nagy Pál házára, Csikay Imre főszolgabíró kezdeményezésére.

Petőfiék mészárszéke

A Petőfi Társaság 1923. szeptember 30-án, a költő születésének centenáriumán Dunavecsén tartotta díszközgyűlését. Nagy népünnepélyt rendeztek a vendéglátó vecseiek. A templomban imával kezdődött, majd a templomkertben folytatódott a rendezvény. Pekár Gyula elnök szónoklata után a vecsei tanító, Berde Károly szavalta el saját versét, s a dalárda énekelt. A neves Petőfi-kutató, Ferenczy Zoltán beszéde után helybeliek szavalatai következtek, majd Platthy György parlamenti képviselő mondott záróbeszédet. Utána a Nagy Pál-féle házon az emléktáblát, majd a mészárszéket koszorúzták meg, végül Nagy Zsuzsika sírjára is koszorút helyeztek el az új temetőben, ahová nemrég temették át a költő első szerelmét és későbbi férjét, Petőfi egykori barátját, Balla István tiszteletest. A rendezvényről és a nemrég alakult vecsei dalárda sikeres szerepléséről elismeréssel szóltak a jeles vendégek, a társaság tisztségviselői és a képviselő.

A második világháború utáni rövidre szabott demokratikus időszaknak emlékezetes kulturális eseményére került sor 1947 szilveszterén. A szép hagyományokkal rendelkező vecsei műkedvelő színjátszás folytatásaként a helyi műkedvelők bemutatták a fiatal segédlelkész, Szamosközi István Kis lak áll a nagy Duna mentében című, Petőfi vecsei időtöltéséről szóló darabját. Az előadás sikerét ismétlések jelezték, meghívták a lelkes társulatot Kiskunlacházára is. Nyolcszor játszották sikerdarabjukat, közben a szerző átdolgozta ezt az írását, és Égszínkék április címmel kisregényként is kiadta.

A centenáriumi év, 1948 pünkösdjén Házi Árpád alispán ünnepi beszédével avatták a Petőfi téren a költő bronz mellszobrát, Szandai Sándor alkotását. Akkor még a piac sarkán állt, a mészárszék közelében, s csak a piac elköltöztetése után került mai, központi helyére. A talapzaton a felirat egyetlen szó: PETŐFI. A név alatt a Kossuth-címer fölött és alatt a két évszám: 1848, illetve 1948. A szobor költségeit nyolc község adta össze 1948-ban. Ugyanekkor tartották az új Szamosközi-egyfelvonásos ősbemutatóját Vecsén: a Tavasz a Landerer-nyomdában ugyancsak megnyerte a helybeli közönséget.

Az ötvenes években szervezte meg a Petőfi Baráti Kört Vasberényi Géza, Dunavecse közismert Petőfi-kutató helytörténésze, aki önerőből rendezett be Petőfi Emlékmúzeumot a tulajdonában lévő Nagy Pál-féle házban. Megszervezték a „hivatalos” tájmúzeumot is a mészárszékben, és útnak indították a Petőfi emlékét idéző és máig élő Szeptember végén ünnepség-sorozatot.

1995-ben újjáalakult a Petőfi Baráti Társaság. Kezdeményezése is szerepet játszott abban, hogy a vecsei általános iskola 1996. március 15-én fölvette Petőfi Sándor nevét. A társaság Március idusán elnevezéssel tavaszi kulturális rendezvénysorozatot indított, és az újraéledő vecsei műkedvelő színjátszás amatőr szereplői újrajátsszák a Petőfi emlékét idéző darabokat.

Egy Zsuzsikának írt vecsei vers részlete,megtalálható Dunavecse főutcáján egy kis oszlopon

Bokor-forrás

 A Mecsek hegység pedig tele van forrásokkal.Talán csak a Bükkben van ennyi forrás Magyarországon mint a Mecsekben.Nem kell parázni ha erre jársz,itt mindig utadba kerül legalább egy forrás,nem fogsz szomjan halni a legnagyobb melegben sem.Iditottam egy sorozatot még 2018 végén,amelyben a hegység forrásait mutatom be.Minden hónapban egyet.

A mai 2020-as novemberi részben a Bokor-forrással ismerkedhetünk meg.

A forrás a rengetegben

Árpád-tetőtől nyugatra, a Tripammer-fa felé vezető műúttól délre, vízmosásos völgyecskékkel szabdalt felszínen található aknás foglalású, állandó kifolyással ismert forrás, a zöld sáv és zöld kereszt jelzésű turistaút mentén.

Mészkőből épített egyenes, támfalas forrás, melyben a kifolyócső felett fehér márvány táblán olvasható a felirata.
A kifolyás a miocén rétegvízből utánpótlódik. A foglalás helyszínéről – az akna irányából – egy vascső közbeiktatásával távozik el a túlfolyó víz a közeli völgyecske irányába.
A kifolyás helyszínénél azonnal megkezdődik a mésztufa kiválása, amely végül egy apró dombocska alakjában halmozódik fel. Ez az igen laza állapotú dombocska leginkább a völgy oldalára települ, ahol folyamatosan elmállik.
A forrás megtalálását nehezíti a növényzet közel állandó takarása. A vízhozama 2–50 liter/perc közötti, mivel nagy hozamok jelentkezésekor a foglalás környezete igencsak tocsogós. Oka, hogy a kifolyócső – szűk keresztmetszete miatt – képtelen a vizet folyamatosan elvezetni.

Közeli a forrásról

Bokor Dénes főerdészről kapta a nevét, aki a káptalani erdőségekben turistaút-kijelöléseket is végzett. Az 1950-es években foglalták, sajnos közelebbi adatunk egyenlőre nincs.

Egy szakamai hibáktól hemzsegő kiadvány -az Erdei Kincseskönyv- szerint, a forrás dr. Bokor Emil (1865-1918) kórházi főorvosról lett elnevezve.
Ez teljesen helytelen, de mivel sajnos közforgalomban van a könyv, ezért megemlítem.

2008-ban újrafoglalták, új foglaló medencét, táblát és kifolyócsövet kapott a forrás.

Egész közeli

A forrásnál még sohasem jártunk túrázásaink történetében.Minden benne van ugye a pakliban,de egyenlőre különösebben nincs tervbe véve ez a környék.A képek és a szöveg Baumann József szüleménye.Minimális változást eszközöltem csak.Itt is mind minden olyan bejegyzésnél ahol nincs saját anyag,bármikor amikor lesz,lecserélem a képeket!

Túra János vítéz Iluskájának sírjához

 Egy régi-régi ősklasszikust készültem feleleveníteni... Zolika jött el vele arra a túrára,amelyre az elmúlt években főleg Gergővel jártam.Sajnos ő már nem tudott velem lenni,bár induláskor jött a jólismert simogató érzés a hátamon,tehát mégis velem volt most is...Szóval Dunavecsére indultunk lényegében ugyanazon az útvonalon amelyeken Gergővel is járogattunk egykor.Persze apróbb változások azért előfordultak.Célunk is volt: mindenképp szerettem volna megvalósítani azt ami Gergővel nem sikerült.Szerettem volna megtalálni és tiszteletemet tenni Nagy Zsuzsika sírjánál.Ugye annak idején hiába kerestük a sírt Gergővel a dunavecsei temetőben,nem találtuk.Bíztam benne most sikerülni fog.Egyrészt tudtam Gergő ugyis segít a túlvilágról,másrészt én is alaposan utánajártam most a dolgoknak.Ha most sem sikerül akkor lúzer vagyok.Zsuszika ki ne tudná Petőfi egykori szerelme volt,a gyönyörű szőkehajú kékszemű lányról mintázta Petőfi János vítéz Iluskáját.Így már gondolom érthető a cím.

A dunaújvárosi régi víztorony

Gyönyörű napfényes,bár kissé hideg időben indítottuk a túrát a dunaújvárosi stadiontól.Nem indultunk korán,hiszen én este éjfél előtt még vagont szendtem a munkahelyen.Fél tízkor keltünk csak útra.A stadiont elhagyva a régi vidám park területén mentünk keresztül.Itt még nem voltak jelzett turistautak.Az egykori elvarázsolt kastély felé vettük az irányt,az mellett vezetett le az út a Duna mellé.Persze a kastélynál megálltunk.Megmosolyogtató volt számomra,hogy Zolika nem tudta mi ez itt.Ezekszerint az ő gyerekkorából már kimaradt a helyi vidám park.A kastély felújított jó állapotban volt,de már nem üzelmelt természetesen elvarázsolt kastélyként.Ám mellette a hordó még megvolt (az is felújítva) és münködő képes állapotban!Igaz bekapcsolni nem tudtuk,mert kellett volna hozzá egy kulcs.

Az egykori elvarázsolt kastély

A kastélyt letudva mentünk lefelé az úton.Motorkrosszosok nehezitették kissé a túrát mert erre motorozgattak,szerencsére időben észrevettek és gondosan kikerültek.Hatalmas löszfalak árnyékában haladtunk lefelé a domboldalon.Kitűnően járható út vezetett le.A kastélytól pár száz méternyi út után értünk bele a már jelzéssel ellátott útba,ami a helyi Siklói út volt és amelyen már kismilliószor mentünk.A piros sáv és a Mária zarándokút jelzés vezetett erre.A két szivattyúház mellett haladtunk el és azon csövek mellett amelyek mentek felfelé a dombra,hogy a másik oldalon viaduktként íveljék át a Csövek-völgyét...

Löszfalak árnyékában

A második szivattyúháznál ért véget az aszfaltozott Siklói út.Innen már normális turistautak vezettek tovább,melyeknek nagyrésze jó minőségű,jól is járható volt.Itt-ott akadtak azért dagonyák,nem hiába,tegnap alapos eső volt a környéken.Az út közben beért a D28-as horgásztavak közé.Rengetegszer jártunk már erre... eszembe is ötlött néhány régi szép emlék.Itt volt az,hogy az út a tavak és a Duna között haladt.Csak az első két tóban volt víz és most is mint mindig a második tó volt a legszebb.Öt tó van amúgy itt.Így a második tónál fotózgattam csak inkább,mint mindig amikor erre jártunk.

A második tó

A jelzések felfestése kifogástalan volt.Azthiszem ezzel,nagyon sok felkapotabb hely előtt járunk.Nagyon sok helyen szarnak bele ebbe,itt tényleg kifogástalanul felvoltak festve a turistajelzések!A kedves idillt aztán felváltotta a döbbenet ahogy az utolsó két tó között a Dunától eljött a turistaút.Itt ugyanis egy kellemes erdőnek kellett volna következnie,ám az erdőt kiirtották...!Mérhetetlen szomorúsággal konstatáltam mindezt,hisz annyi szép emlék fűzött ehhez az erdőhöz,annyit mentünk itt a kisfiammal még,volt olyan,hogy estünk keltünk,de végig nevettünk mert olyan jó volt...Az erdőből itt nem maradt semmi,csak a fákat elhordó teherautók jóvoltából itthagyott sáros út...

Hova tűnt a gyönyörű erdő?

Pár száz méternyi dagonya után vált újra olyanná az út mint rég.Az ismert hütővíz csatornához közelítettünk.Ami feltűnt,hogy most nem volt szaga a máskor enyhén büdös csatornának.Odaérve a magánterületre és az életveszélyre figyelmeztető tábla vigyorgott ránk.Egy bibi volt:ahogy az elmúlt években a jelzett turistaút most is arra vitt tovább...Persze alighanem a tiltás a csatorna feletti domb tetején található ipari területre szólt inkább.A turistaút nem ment oda fel.Az átment a már teljesen rendbe hozott kishídon,majd a csatorna mellett haladva ment vissza a Duna felé.

Senkit ne tévesszen meg a tábla,a jelzésen bátran tovább lehet menni!

A csatorna most is látványos volt.De sokat jártam itt Gergővel...és még arra is visszatudok emlékezni,hogy apám elhozott ide amikor kis porbafingó voltam én is... Szóval ide is édes emlékek fűztek.Óriási robajjal és hanggal zúdult lefelé a víz.Nagyon látványos és olyanoknak akik nem jártak még itt ijesztően félelmetes is lehet.Mi persze már nem féltünk.Zolika sem elöször járt itt,én pedig ősklasszikus túrán voltam ugye ami azt jelenti,hogy már sokadszorra mentem itt.Lejebb a víz egy betonépítménybe csapódott bele,majd ott eltűnt a föld alá.Alighanem földalatti csöveken ment tovább bele a Dunába.Egy cső maradt csak amin még a felszínen kifolyt a víz.A beton építmény mellett az utat kivájta a víz és a viharok,a turistaút ezen a szakaszon kissé oldalvást felkapaszkodott így a dobocskára.Fokozott figyelem és ovatósság kellett itt,hogy bele ne essünk a gödörbe.

A csatorna

Ezután értünk be a Pentele hídig elnyuló ártéri erdőbe.Eleinte kicsit benőtte az utat a növényzet,de aztán pár méter után nem volt gondunk többé vele.Ugye itt újították fel az utakat a régi nehezen járható szakaszt megszüntették,helyette új jól járható és turistajelekkel kifogástalanul ellátott utakat hoztak létre,így egy erre haladó túra már több mint kellemes.A lassan elmúló őszben az ártéri erdő szépsége fenséges volt.A finálé már elmúlt,de itt-ott akadtak még a fákon levelek.Egy szép kis réten megálltunk kajaszünetet tartani.Majd ezután kicsit letértünk a jelzésről,hogy felmenjünk megnézni mi van azon az életveszélyes dombon fenn.Semmi érdekes volt,olyan volt odafönn az egész mint egy marsbéli táj.Csak épp nem vörös hanem szürke - tán kohósalakos volt.Életveszélyre utaló dolgokat én nem láttam.Közben odafentről is megcsodáltuk a megritkitott ártéri erdőt.

A megritkitott ártéri erdőben

Ott ahol máskor szenvedtünk a haladással,most kifogástalan turistaút vezetett.Semmi gondunk nem volt a túra ezen szakaszával.Élveztük az erdő szépségeit,közben jókat dumálgattunk.Egy állatetető mellett haladtunk el,emlékeztem ez akkor is itt volt amikor Gergőt először hoztam el erre,valamikor 13 éve tán... Aztán ott volt az a vadászles is amire éppen Zolikával másztunk fel még az Ebédleső hegyre vezető túrán két éve februárban,amikor még Gergő is velünk volt.Zolika nem nagyon emlékezett a vadászlesre,de a képre ami itt készült arra igen.Így valahogy beugrott aztán neki,hogy ez az a vadászles.Sajnos erre is történt erdőritkitás...mikor lesz már ennek vége?

Az a vadászles...

Ide már nem volt messze a Pentele-híd.Kiérve alá persze elkellett menni pár száz méternyit,hogy feltudjunk rá menni.Hát itt is sokat jártunk már..A hatalmas építmény mint mindig most is lenyügőzött.Előtte még kimentünk a Dunához,de itt már kezdte magáévá tenni ezt a részt a természet,így a vízhez most nem értünk le,de most ehhez nem is volt kedvem.Elmentünk vissza addig a pontig ahol fellehetett menni a hídra a felüljáróra.Ott is fel is kapaszkodtunk.Úgy döntöttem,a híd melleti magas dombot most nem hagyom ki.Az sem érdekel ha Zolika nem jön fel,mert volt rá egy fogadásom,hogy nem jön fel...Gergővel voltam még odafenn pontosan egy évvel a halála előtt...naná,hogy felmentem hát.Már azért is,mert onnan a legjobb a kilátás a hídra...Megérte most is.

A híd a dombról

Csináltam pár képet,meg a filmből is forgattam itt jelenetet,azt távcsővel néztem kicsit körül.Zolika addig a híd felüljáróan várakozott.Ha már nem jött fel,hagytam hagy várakozzon kicsit.Fel nem fogom mitől fosik ilyenkor?Most történetesen a lejöveteltől félt.Azthitte majd esik kel lefelé.Arébb volt egy drótkerítés ami ugye az autópályát védte a vadaktól,én abba kapaszkodva különösebb gond nélkül lementem aztán.Neki miért ne sikerült volna?Na mindegy.Ezután mentünk át a hídon,most az északi oldalán.A híd minden pontjáról jó volt a kilátás.

A Duna a hídról

Átérve aztán már ott is voltunk Dunavecsén.A temető közel volt,a töltésen haladó útról értük el.Előzöleg tehát mindent alaposan átnézve reménykedtem benne,hogy megtalálom Zsuzsika sírját.Tudtam odaátról is segít valaki... Mindez azt eredményezte,hogy pofon egyszerűen megtaláltam!Eszembe jutott mennyit kerestük Gergővel eredménytelenül,ahhoz képest most valóban nagyon hamar meglett.Hát ezért jöttem,ez volt a cél a mai túrán.Nagy Zsuzsika sírja.Egy macsek jött elő a semmiből,hagyta simogassuk.. Zsuzsika ugye Petőfi egykori szerelme volt.A költő szülei laktak itt 1841-44 között és Sándorunk gyakran meglátogatta őket.Ilyenkor azonban nem tudott otthon aludni,mert a házuk egyszobás volt.Így Nagy Pál házában bérelt szobát.Itt ismerkedett meg Nagy Pál lányával a szőke kékszemű Zsuszikával.A kapcsolat nem volt hosszú,de szerethette Zsuzsikát,hiszen jó sok verset írt hozzá és mint mondtam róla mintázta János vítéz Iluskáját is.Így amikor Zsuzsika sírjához értünk,tulajdonképpen Iluska sírjánál voltunk.Örültem,hogy sikerült a küldetésünk.

Zsuzsika sírja (középen)

Küldetés teljesítve!Megtaláltam Zsuzsika nyughelyét.

A temetőből kiérve még elmentünk Nagy Pál házához,amelyről én korábban tévesen  azthittem,hogy Petőfi szüleinek háza.Hát nem.Petőfiék háza a központban álló mészárszék volt.Hamar megtaláltuk Nagy Pál házát,rajta ott volt az emléktábla,hogy Petőfi itt lakott.Fura volt belegondolni,hogy ott ahol álltam egykor a nagy költő is járt.Na és persze Gergő is,hiszen vele is jártam már itt.Ebben a házban ismerkedett meg tehát a költő és Nagy Zsuzsika.Lelki szemeim előtt lejátszódott a jelenet.Szeretem az ilyen történeteket amelyről aztán korábban én sem nagyon tudtam,a sír után kutakodva leltem meg a sztorit én is.A házat letudva pedig akkor már elmentünk az egykori mészárszékhez is,amely a városka központjában volt már.

Nagy Pál háza,itt lakott Petőfi

A mészárszék

Természetesen hála a koronavírusnak,egyik házba sem lehetett bemenni.Mondjuk nincs tudomásom róla,hogy egyáltalán látogathatóak-e.Még megnéztük a központban lévő kis pilléreket amelyek tetején egy-egy Petőfi vers idézet volt,azokból a versekből amelyeket itt írt Dunavecsén.Zolikának az egyik különösen tetszett.Miután ez is megvolt,még egy óránk akadt a hazamenő buszig.Délután három felé voltunk már.Elindultuk,hogy még lenézünk a buszig a közeli Duna partra.

Aranysárga délután

Vecsei partokon

A lassan nyugovóra készülő nap fényében aranyló sárgában fürdő környék nagyon szép volt.Kigyönyörködve magunkat sétáltunk vissza a buszmegállóhoz.Már nem kellett sokat várni,jött a busz amely könnyedés hazarepített a közeli Dunaújvárosba.Kellemes túra volt amelyen 16.72km-et gyalogoltunk a stadiontól kezdve.Én örültem nagyon,hogy sikerült a küldetés,hogy amiért jöttem az most összejött és megtaláltam Zsuzsika sírját.Tartoztam ennyivel Gergő emlékének,persze pontosan azt éreztem végig,hogy odaátról éppen ő segített ebben.Ha így van,akkor ez így van jól,hiszen a síron túlról is tudunk "összedolgozni" mint a régi szép időkben...

Egy névnap és egy megkésett születésnap

 Természetesen soha nem feledkezem meg Gergő névnapjáról amely éppen ma van.Én már el is küldtem jókívánságaimat a felhőkön túlra,amit odaát fogadtak is,bármily hihetlen is.Odaát ugye nincsenek földi neveink,de nekünk úgy maradnak meg hozzátartózóink az emlékeinkben ahogy az életünkben is ismertük őket.Több mint valószinű,hogyha Gergő még itt lehetne velem földi fizikai valójában,alighanem egy túrát kért volna ajándékba névnapjára.Amit persze teljesítettem volna,még ebben a 8 óra utáni kijárásos tilalmi időkben is.Valószinűleg találtunk volna egy olyan túrát amelyből nyolcra hazaértünk volna és az is valószinű,hogy az nem az álltalunk legutóbbi rétszilasi tavas túra lett volna.Dehát ugye nincs ha,Gergő nincs itt,így túrát ajándékozni nem tudok.Bárhol is legyen a mindenségben azért boldog névnapot neki!

Mi mással kívánhatnék boldog névnapot mint az utolsó kilométer emlékeivel...

Aztán nagy igyekezetemben ahogy tavaly is,idén is megfeledkeztem a blog születésnapjáról ami ugye november 13-án van.Most lettünk négyévesek.Éppen négy éve,hogy útjára indult a "labda"...Jó ötlet volt annak idején belevágni,Már hetekkel az indulás előtt megvolt az ötlet,de az is lehet,hogy hónapokkal előtte,ám mindig azon agyaltam,hogy milyen tartalommal tudom majd megtölteni a blogot,hiszen a havi egy-két esetleg három túra ezt így nem fogja betölteni.De aztán menet közben jöttek az ötletek,mindig volt miről írni,mindig eszembe jutott valami,sok-sok régi túra emléke is felvillant és egy csomó érdekes dolog.Így aztán mindig sikerült tartalmat csempészni a blogba,bizonyítja ezt az eddig 722 bejegyzés.

A fogadtatás -bár saját magam szórakoztatására kezdtem blogozni- igen kedvező,hiszen eddig már több mint 67 ezren pillantottak bele a blogba.A legnépszerűbb bejegyzés látogatottsága pedig már közelíti a kétezret,természetes olyan is akad ami mindössze egy megtekintéssel rendelkezik.A blog a saját szórakoztatásom mellett azért is készült,hogy maradjon dokumentum a túráinkról,a korábbi évek nagy bulijairól és mindezekről amik ezzel kapcsolatosak.Ezt magam sem gondoltam,hogy milyen jelentőséggel fog majd bírni...hiszen amikor 2018 decemberében elvesztettem kisfiamat aki örök túratársam is volt,ennek az egésznek az értéke felértékelődött számomra.

Gergő a korai időkben,Laci bácsival Máré vár egykori kapitányával

Gergő elvesztése persze járt némi arculatváltással,de a blog nem vesztette el elsődleges funkcióját.Itt volt nekem,ahol visszakereshettem egy-egy rég elfeledett vagy kevésbé elfeledett túra emlékeit.A külvilágnak,hogy ez mennyire tetszik vagy nem tetszik arról sok fogalmam nincs.Szerencsére kerülnek az esetleges pocskondiázó kommentek,beszólások,de ilyesmi be sem tud kerülni,hiszen szigorúan monderálom a beérkező dolgokat,de másfelöl úgy gondolom aki már ilyen jellegű blogot olvas az van annyira intelligens,hogy nem pocskodiáz.A videóim amik szorosan összefüggenek a bloggal (ugye a you tube csatornám) már időnként kapnak pocskondiázó kommentet,természetesen ezek sem tudnak bekerülni,úgyhogy ezekkel kár is erőlködni.Ha nem tetszik tesz rá egy negatív jelet azt kész.Természetesen építő jellegű kritikáknak és más egyebeknek szabad az út!

Gergő nyomában!

Ez továbbra is Gergő blogja lesz,az ő örökségét ápolom ezentúl is.Arra törekszem amire ő tanított:minden kis dologban meglátni a szépet,meglátni ott is,ahol szabad szemmel elsőre nem felfedezhető... Minden utam,minden miliméterén az ő nyomában járok örökké!

Ezek jutnak most eszembe a négyéves blogról.Amit amíg erőm van és amíg tartalom van folytatok.

Rémálommá vált túra

 Még a nyáron jártuk be a Rétszilasi tórendszer nyugati részét.Már akkor elhatároztuk,hogy egyszer majd eljövünk bejárjuk a keleti részt.Mivel a mai napra tervezett mecseki túránkat meghiúsította a 8 órától elrendelt kijárási tilalom,elővettünk a talonból a Rétszilasi tavakat.Úgy gondoltuk akkor itt az alkalom,irány a keleti tavak bejárása!Utólag már úgy gondolom,lehet nem kellett volna,mert ezen a túrán aztán történtek nem várt események.Na de ne szaladjunk ennyire előre,menjünk szépen időrendi sorrendben.Reggel kevéssel hét után indultunk vonattal a közeli Rétszilasra.Meglepetéssel töltött el a dolog,hogy végre a régi cseh piroskákat lecserélték mutatós és színvonalasabb katicákra,ha jól tudom szakmai nevükön talentekre.Végre igényes vonatok indultak innen dél és nyugat felé is,nem csak a fővárosba.

Végre Katica!

Hamar,alig több mint félóra alatt Rétszilason voltunk.Párás ködös idő fogadott,de ennek is megvolt a maga fillingje,nem beszélve arról,hogy régóta vágytunk már egy misztikus ködös túrára.Azonban boritékolható volt,hogy a köd hamarosan felszáll.Így is lett.Erre nem voltak jelzett utak,így alaposan megnéztem előre a térképen merre is kell menni.Ám mielőtt még belevágtunk volna a túrába elmentünk Rétimajorba.Ugye a Rétszilasi tórendszer 23 tóból áll,ennek az egésznek a központja Rétimajor,amely az első tavon kialakított mesterséges sziget (ha jól tudom).Nyáron is innen indult a túra,de itt is végződött.Hála a koronavírusnak most semmi nem volt nyitva és nem is igérkezett annak,hogy a nap folyamán kinyit.Pedig van itt halászcsáda,látogatási központ,múzeum is.Így egyértelműnek tűnt,hogy most nem ide jövünk vissza.Úgy döntöttünk,hogy elmegyünk egészen Sárbogárdra és majd onnan megyünk haza.Előtte kívántunk kicsit itt Rétimajorban körülnézni,mert azért szép hely.

Híd a Sárvíz felett

Ezt meg is tettük,de több minden meglepetésként ért minket.Pl.lebontották azt a wc épületet amit még a nyáron használtunk.Nem értettük miért,mert teljesen jó állapotban volt.Még nem írtam:Zolika tartott velem erre a túrára.Aztán "Matula" kunyhója köré járdát csináltak épp,ez nem volt még itt a nyáron.Munkálatok folytak tehát erre,persze szombat lévén nem most.Kicsit bóklásztunk még Rétimajorban,a köd felszállt és eléggé szürke idő lett.Valószínűsíthető volt,hogy a napfényt ma nem látjuk.Még kimentünk a kettes tóhoz arra a molóra amire nyáron is,majd búcsút vettünk a majortól.Egy kiskutya szegődött mellénk (mint a régi szép időkben amikor Gergővel jártuk a világot,rendszeresen mellénk szegödőtt egy kedves állatka).Üdvözöltük és megsimogattuk,aztán az ő útjai másfelé vezettek,mi pedig elindultunk a "vadon" felé.

Rétimajor partjai

Kissé sáros nádassal ölelt út vitt be a keleti tavak felé,később aztán már jól járható volt.Talán még szép is volt.Mentünk rajta szépen,közben a távolban lövések dörrentek.Elhaladtunk a Rétszilasi állomás mellett,majd az út néhány szép rész után belevezetett a semmibe.Nem tudtunk tovább haladni.Kénytelenek voltunk visszafordulni,de szerencsére észrevettük a leágazást,az vitt tovább a keleti tavak mellett.A legtöbb helyen nem lehetett kilátni a tavakra,mert a nádas takarta,sebaj mentünk tovább.Tudtam úgy is lesz olyan pont,ahonnan lesznek rálátásaink majd.Ám újabb lövések dörrentek és sorban egyre másra egymás után...és már nem tűnt olyan távolinak...Arébb láttunk valamit.Elsőre azthittem valami betontömb,aztán közelebb érve a látvány felülmúlta képzeleteinket...

Út az állomás mellett

A ketrec a madarak és az állatmaradványok.Mi ez???

Egy ketrec volt amit én távolról még betontömbnek néztem.Benne négy madár bezárva!Talán varjak,nem tudom,nem értek hozzá.Már ez is felháborított.De a lent a földön meg valami állatmaradványok voltak,kibelezve,fele megrohadva meg elfogyasztva.Tán a madarak ették meg?Hát ez meg mi a franc volt itt?Kezdett szétbaszni az ideg,kiakartam szabadítani a madarakat,de úgy volt kialakítva a ketrec,hogy ezt nem lehetett...Vajon ki süllyedhet idáig,hogy ezt így megtegye?Mire képes még az ember?Nem tértem/tértünk magunkhoz a látványtól.Mi ez az egész?Legális egyáltalán?Óriási felháborodással indultunk tovább és mélységesen sajnáltuk a madarakat.Még e sorok írásakor sem tudom mire vélni a dolgot és értetlenül állok előtte...

Végre rálátás a tavakra!

Újabb és újabb lövések dörrentek és egyre közelebbről...miért éreztem úgy,hogy ezeknek a pöcsfejű vadászoknak köze van a négy madár mostoha sorsához?Amúgy meg ha vadászat folyt a környéken nem kellett volna egy figyelmeztető táblát kirakni?Nem kellett volna mondjuk Rétimajor közösségi oldalára valamit kitenni ezzel kapcsolatban?Erős undorítóan büdös halszag keveredett közben a levegőben...ez sem súgallt jó dologra... Arébb pedig egy gyönyörü feltehetőleg fiatal rókát láttunk.Egy baj volt vele.Megvolt dögölve... kezdett az egész túra olyanná válni mint valami rémálom.Na de elértünk egy olyan helyre ahol végre jó kilátásunk volt a tavakra.Ám sokáig nem élvezhettük.

A mezőn

Láttam végre az út bevezet a tavak közé,éppen két tó között vezetett el és végre igen-igen szép volt minden.Ám ahogy indultam volna arra újabb lövések dörrentek és immár egészen közelről.Ijesztő volt!El is ordítottam magam,hogy a kurva anyátokat!Ettől mindenesetre megijedtünk,oké nem ránk lövöldöztek hanem feltehetőleg a tavak felett szálló madarakra,de mivan ha egy lövés célt téveszt?Zavaraó volt és ijesztő.Úgy döntöttünk eltávolodunk kicsit a tavaktól és beljebb megyünk a mezőkre.Úgy tűnt arra is ment út.Valóban ment,de csak egy darabig.Mert aztán belevezett a nádasokkal ölelt szántóföldekbe.Amik már alaposan felvoltak szántva.Sáros barázdák közt tudtunk csak haladni,de legalább a lövések már távolódtak.Ám átkelve a szántóföldön újabb tónál bukattunk ki.

A palack melletti részek

Itt ez újabb szokatlan dologra bukkantunk,legalábbis ilyen helyen megítélésem szerint szokatlanra...Egy gázpalackra!Csak lestünk mint maci a málnásba,de csináltunk pár szép képet,mert ez itt újabb szép rész volt.Aztán ahogy indultunk el,közvetlen közelünkben három óriási hangerejü lövés durrant.Hát ezektől majdnem bekakáltunk... Amilyen gyorsan csak tudtuk behatoltunk a barázdás sáros szántóföldre,minél távolabb a tavaktól.. Kezdtem nagyon kiakadni.Mi a faszért nem lehet itt nyugodtan túrázni,nyugodtan körbejárni a tavakat?Amikor maga Rétimajor weboldala és sportolásra köztük túrázásra búzdítja a jónépet... Szerencsére újra távolabb kerültünk a lövésektől és a sáros szántóföldnek is vége lett.Újabb füves mezők jöttek.Amik aztán egy újabb tóhoz vezettek ki...Na mondom ha itt is lő valaki,azt már megölöm.

Végre egy csendesebb tó

Ez már Örspusztán volt,ez a tó.Ide úgy tűnt nem érnek el a vadászok.Noha a lövéseket továbbra is lehetett hallani,de már biztonságosnak tünő távolról.A teljesen rémálommá vált túrán elöször sikerült kicsit rendezni sorainkat... Mentünk tovább,kiértünk az örspusztai vadászházhoz és duzzasztóműhöz.Itt már folyt mellettünk a Sárvíz,amely nem is tudom folyó volt-e vagy csatorna.Azthiszem utóbbi.Egy zsilipszerű építmény volt a vízen,arébb pedig egy hídon egy országút haladt át rajta.Elöször a túrán megálltunk és megkajáltunk itt.Egy alkalmazásnak hála pontosan tudtuk már mérni mennyit mentünk.A 13.kilométernél tartottunk,persze ebbe benne volt minden méter amit mentünk.

Örspusztánál

Átkelve az országúton maradtunk a Sárvíz nekünk jobb partján,hiszen tudtuk több híd nem lesz rajta és nekünk majd innen lesz leágazásunk Sárbogárd felé.Athittük végre biztonságban vagyunk mikor újabb lövések dörrentek egészen közelről..A túlparton a nádason túl volt még három tó és úgy tűnt ezekre is jutott vadász... Nem volt visszaút,nem tudtuk itt hova menni,mező sem volt a töltés alatt mocsaras nádas húzodott.Maradnunk kellett a töltésen,csak nem lőnek ide be ránk...Horgászokat láttunk a Sárvíz mentén,ettől kicsit megnyugodtunk.Ha őket nem zavarja a lövőldözés akkor minket minek zavarjon?Nyilván nem lőnek erre... 

Búcsú a Sárvíztől

Egy idő után aztán magunk mögött tudhattunk mindent.A túlparton már nem volt több tó és nem volt több vadász és nem volt több lövés.Végre!Rémálomba illő volt az egész túra!Arébb megleltük a leágazást is.Búcsút vettünk a Sárvíztől,alighanem örökre.A történtek után nem valószinű,hogy valaha is szervezünk még erre a környékre túrákat... Sárbogárd felé furdulva végre célegyenesben voltunk,ám hosszú út vitt be a városhoz,vagy négy kilométernyi!Egy temetőbe torkolott bele aztán,ott benn meg láttunk padokat.Így mivel nem volt más,bementünk a temetőbe kicsit megpihenni. 19 kilométernél jártunk,holott előzetesen a térkép alapján 16 körülinek véltem a túrát.Jó ebben benne volt a Rétimajori keverés és a szántóföldeken,meg a mezőkön való kerülés is.

Sárbogárdi park

Sárbogárd....hát nem a világ legszebb városa...így sok időt nem is fecséreltünk rá,elsétáltunk a vasútállomásig,megvettük a jegyeket hazáig,majd jártunk egyet az állomás környékén,mivel még volt egy óránk a vonatig.Egy kellemes park ugyan volt itt,abba bementünk és benéztünk egy sárgára a közeli helyi tescoba is.Aztán sétáltunk vissza az állomásra.A hazaút is olyan volt mint az egész nap... Pusztaszabolcson átkellett szállni,de rohanni kellett,hogy elérjük a vonatunkat,mert azok nem ugyanazon peron két oldalára jöttek be... Végül aztán elértük és innen már sima volt az út haza.

Sárbogárdi vasútállomás

Hát érdekes nap volt,érdekes túra,amely valóban valóságos rémálommá vált menet közben.A ketrec,a döglött róka,a gázpalack,az egyre közelebbi lövések...Ilyesmiben még sosem volt részünk.Ehhez jött még egy csúnya udormányos szürke idő.Nem ez volt életünk túrája az biztos,sőt úgy fog belekerülni a krónikába mint a valaha volt egyik legrosszabb túránk.Szerencsére ilyenből nem sok akadt.Egy valami biztosnak tűnik most (persze idővel változhat) - a Rétszilasi tavakhoz nem jövünk többé.Ez a hely itt nem azért van létrehozva,hogy az ember túrázzon.Már nyáron is éreztem ezt,de most teljes bizonyosságot nyert a dolog.Hát ennyi a rémálmos túra krónikája amin külömben egészen pontosan 21,34km-et mentünk.