Egy hamutálnyi szotyihéj

Két hét telt el a tragédia óta és hát karácsony napja van.Karácsony ami számomra megszünt létezni.Fát sem állítottam,mert a fiam nélkül nincs értelme.Sokat gondolkozom rajta,hogy vajon mit vétettünk amiért így lesúlytott ránk isten haragja.Gergő és édesanyja egészen biztos,hogy semmit,hiszen még egy rossz gondolatuk sem volt soha.Talán én itt-ott vétkeztem,de semmiképpen sem olyat és olyan módon amiért ezt érdemeltük.A napok telnek a fájdalom nemhogy csökkenne,hanem még inkább elviselhetetlen szintet kezd megütni.Karácsony van,ilyenkor szoktuk véglegesíteni Gergővel a jövő évi bakancslistát...Gyönyörű terveink voltak a jövő esztendőre is,de én most nélküle,hogyan váltsam ezeket valóra?Meg minek,ha nem élhetjük át ezeket közösen...

Gergő két kedvenc tárgya: egy kockásfülű nyuszi plüss és egy Dpase sál.
Vele mentek a sírba...

Gergőt elmúlt hét pénteken kisértük utolsó útjára.Akkor nem részleteztem,mert nem igazán volt erőm hozzá és most sem nagyon teszem.A temetésen rengetegen voltak...az összes osztálytárs,tanárok,igazgató,az általános iskolás tanárai,volt osztályfönöke.Haverok,barátok.Az én baráti és haveri köröm és sok-sok munkatársam is,ahogyan az édesanyjának is.Szomszédok és persze a hozzátartozók,rokonok.Olyanok is akik "csak úgy" ismertek.Gergőt ismerve ezzel az egésszel a legnagyobb problémája az lett volna,hogy "többen vagyunk mint egy Dpase meccsen"...és azt sajnálta volna,hogy a meccsen miért is vagyunk olyan kevesen...mert ő ilyen volt... A ravatalnál kissé zavart a mögöttem lévő rokonok diszkurzusa,így nem tudtam eléggé Gergőre koncentrálni,így kevesebb könny jött elő mint amennyit szerettem volna.Szerencsére azért jött.A sírnál beleraktam mellé két kedvenc tárgyát azt a kockásfülű nyuszit amellyel gyakorlatilag egy hetes kora óta együtt aludt,amely megnyugtatta minden élethelyzetben...és a Dpase sál amelyet két éve vettem neki,hogy ezzel is szimbolizálni tudja,hova is tartozik...

A temetés elötti este éppen fel is hívtak a Dunaújváros PASE focicsapatától,híre mehetett,hogy mit tervezek a sállal...felhívtak és szép gesztusként azonnal felajánlottak egy sálat,mondták fáradjak be érte,nagyon szívesen adnak egyet.Jólesett,hogy kedvenc csapata ebben a helyzetben is gondolt rá,de elhárítottam mondván a saját sála fog vele menni,amely minden meccsen ott lógott a nyakába...

Az utolsó kép Gergőről,három nappal a tragédia előtt.Látható,hogy jól érezte magát,nem volt
semmi jele a közelgő borzalmaknak...

A temetés utáni időszak nem hozott megnyugvást.El-el kezdtek maradozni azok az emberek is akik a tragédia hírére írtak nekem és különféle módon biztosítottak együttérzésükröl,segitségükröl.Persze megértem,mindenkinek kell élnie tovább a saját életét.Páran maradtak csak,akik közül kiemelkedik Zoli barátom aki nem hagyja,hogy teljesen magamra maradjak ezekben a nehéz időkben,az ő javaslatára mentünk el Ceglédre is (lásd: elöző bejegyzésem).Persze ő sem lehet állandóan velem,neki is van saját élete.Így aztán akadnak órák amikor teljesen összeomlok és úgy érzem végem van.Bár az lenne és mehetnék Gergő után...de ez nem a vég,ez csak egy mérhetetlen nyomás ,a hiányérzet az űr ami szorít és szorít és szétszedi a lelkem még megmaradt darabjait is...

Gergő íróasztala ahogy hagyta (kivéve a sál és a nyuszi,ők mentek a nagy utazásra ugye)

Sokat bemegyek a szobájába ahol minden úgy vagy hagyva mint az utolsó felhőtlen napon...az ágy sincs beágyazva és semmi sincs összetakarítva se.Nincs szívem összepakolni,nem visz rá a lélek,hogy bármihez is hozzányúljak.Legszembetünőbb dolog egy hamutálnyi szotyolahéj...elöző vasárnap szotyiztam úgy néztem a Remény rabjai c.filmet,Gergő odajött kért belöle.Természetesen megfeleztem vele,ahogy a meccseken is szoktuk mindig.Teleszotyizta a hamutálat amit aztán elfelejtett kidobni...aztán kedd hajnalba elment... ottmaradt a hamutálnyi szotyihéj...Na most képzeljétek,hogyan dobjam én ezt most ki?Mintha a lelkem dobnám ki,mintha a szívem utolsó épen maradt darabját...

Egy hamutálnyi szotyihéj,jelentéktelennek tünő dolog,de nem tudom kidobni...

A napok telnek,karácsony van.Az első Gergő nélkül és a lelkem romokban.Nem tudom hogyan tovább,nem tudom mit tegyek,hova menjek,mitcsináljak.Most ezekben a percekben amikor e sorokat írom,már a bakancslistát kéne írnunk,közben készülni gondolatban a heti nagy túrára ami a Nagy-Kopaszra vezetne és ami így már csak egy álom marad...Ha van kín akkor ez az ami most velem történik,de nem sajnáltatni akarom magam,sajnálni Gergőt kell,mert ő aztán tényleg nem ezt érdemelte.Tiszta,nemes lelkével most is ott kellene menni azokon a csodás utakon amik az életet jelentették,amik megszépítették életünket...