Még tart a betegségem okozta túrastop,de remélhetőleg már csak pár napig.Addig is keresgélem miről lehetne írni,mivel gyarapodjon a blog.Van amikor a (nem létező) véletlen vezet rá erre-arra.Mivel megtanultuk,hogy véletlenek nincsenek,így úgy veszem,hogy valami láthatatlan erő azt akarja,hogy erről írjak.A minap jártam arra,mivel a házi orvosomhoz erre vezet az út és ugye szegény doki létezni sem tud nélkülem,így kénytelen,kelletlen mostanába meglátogatom párszor.Ezen a környéken nőttem fel,a Hóvirág nevezetű presszóhoz vagy presszóba szinte napi szinten jártunk.Vagy fagyizni,vagy beülni egy italra vagy egy krémesre.Itt volt anno a világ legjobb krémese még a nyolcvanas években.Meg aztán rendre kellemes élő zene is volt itten,egy öregedő fószer nyomta szintin a sarokban majdnem minden este.Sokszor beültünk hallgatni.Tényleg nem tudom mi lett az öreggel,elképzelhető már nem is él...
Nem nagyon találni a Hóvirágról képeket a neten,ezt találtam csak...
Jártam ugyan arra azért az elmúlt évek során,de valahogy figyelemre sem méltattam a Hóvirágot.Ott volt,megvolt,de nem szenteltem rá különösebb figyelmet sosem.Aztán most ahogy mentem a dokihoz,kicsit hamarabb értem oda a kelleténél.Gondoltam jobb kinn ülni egy padon és várakozni (időpontra mentem),mint bent a levegőztetlen teremben.Ott üldögélve döbbentem rá,hogy a Hóvirág melletti padon ülök...Ami feltünt,hogy a ház sarkán fenn már nem volt ott a hóvirág embléma.Pedig az mindig ott volt akkoriban.A bejárat fölé meg nem az volt kiírva,hogy "Eszpresszó",hanem az,hogy "Sörbár". Hát mit mondjak nem esett jól a felismerés...Hova tűnt a régi kedves presszó?Mi lett belőle,kocsma?
A Hóvirág napjainkban
Az ajtó nyitva volt,de míg ott üldögéltem jó 20 percig senki nem jött se ki,se be.Engem meg nem vitt rá a lélek,hogy benézzek,kicsit másfelé is mentem utána.Amennyire emlékszem,bár a túlsó felére most nem mentem el,a régi presszót megfelezték és a másik felében egy zöldséges nyílt.Hát így múlik el a világ dicsősége... A régi kedves presszó eltűnt,helyét felváltotta egy zöldséges és egy kocsma.Pedig hát vannak innen emlékeim bőven... Itt tartottuk pl. a bevonuló bulimat a haverokkal,amikor az egyik haver lehányta a vécésnénit.Onnantól szünt meg és lett ingyenes a wc a presszóban.... na és azok a krémesek...becsukom szemem és még mindig feltudom idézni az ízüket...Amikor belültünk a haverral és fejenként 100 forintból 10-10 krémest benyaltunk...szinte nem tudtunk kijönni..Na és a gyermekkorom fagyizásai,amikor a tesóm (aki már elhunyt) rendszeresen elhozott ide fagyizni...Jó idők voltak.
Régen kis teraszt hoztak itt létre nyaranta,ma semmi élet erre...
Nem nagy dolog ez az egész,mégis kissé szíven ütött.Mert ez a presszó is az életem része volt,egy olyan korból amikor még minden jó volt,amikor még élt mindenki aki számított és akit szerettem...Ez is megszűnt mint annyi minden az életben.Persze ennek az emléke is megmarad és elkisér útjaimon...
A Soprontól nyugatra, festői, erdős környezetben megbúvó Brennbergbánya napjainkban elsősorban mint kiránduló célpont kedvelt és ismert. Több látványos túraútvonal is érinti, a település emlékei pedig a kétszáz éves bányász múltat idézik. Brennberg szinte ikonikussá vált épülete a Szent Borbála római katolikus templom. Ez Magyarország egyetlen olyan temploma, amelynek felső helyiségében miséznek, alsó helyiségében pedig a Bányász Pince működik, azaz egyazon épületen belül található egy imaház és egy borozó.
A templom oldalában van a borozó bejárata
Brennberg volt Magyarország első szénbányája. Az értékes ásványt a szájhagyomány szerint az 1750-es évek elején fedezték fel. Ismert egy olyan változat, amely szerint egy Rimbacher Pál nevű birkapásztor tűzrakása nem akart kialudni, mert azt alulról nagy, fekete, izzó „kődarabok” táplálták. A másik történet szerint Sopron környékén a kovácsok ekkoriban szénégetéssel állították elő műhelyük számára a faszenet. A szénégetők közül egy Rieger nevű kovács boksája sehogy sem akart kialudni, mert a boksát valószínűleg egy olyan elfedett kőszén kibúvás fölé telepítette, mely az égést tovább táplálta. Sőt, rövidesen az egész hegy égni kezdett. Az égő hegy németül úgy hangzik: brennender Berg, ebből született népnyelvi csonkítással a Brennberg, majd később magyar hozzáadással a Brennbergbánya elnevezés. 1793-tól hívták így hivatalosan az itt született bányásztelepülést, ezt megelőzően az anyakönyvekben „a soproni erdőben” - in silvis Soproniensis - megjelöléssel, a népnyelvben pedig Fenyvesvölgyként szerepelt.
Mint minden normális templom...
A szénbányát 1759-ben nyitották meg, kezdetben külszíni fejtéssel dolgoztak. Zömében osztrák, német, cseh és morva családok telepedtek le a szép völgyben és kötöttek munkaszerződést a szénvagyon tulajdonosával, Sopron Szabad Királyi Várossal. A bányát kiszolgáló épületek mellett hamarosan felépültek a bányászlakások is. Az itt dolgozók nagyobb része a telepen lakott: a bányaüzem pillanatnyi helyzetéhez alkalmazkodva sorra épültek a kolóniák. Ahogy a bányászat tolódott délnyugatra, úgy tolódott odébb a település is.
A bánya működésének közel két évszázada alatt mindig a város birtoka volt, amit bérbe adott. Az egymást követő bérlők fejlesztései a 19. század utolsó évtizedeire Brennberget az ország egyik legjelentősebb, legkorszerűbb bányájává tették. 1840-től itt dolgozott hazánk első bányában működő gőzgépe. A kitermelt szenet 1869-1952 között iparvasút szállította az ágfalvi állomásra. Hajózható csatorna építését is tervbe vették Bécs és Sopron között, hogy a szenet könnyebben szállíthassák az osztrák fővárosba. 1871-ben már 21 olyan üzem volt Sopronban és környékén, ahol az itt bányászott szenet használták: gázgyár, cukorgyár, malmok. A bérlők közül külön említést érdemel Draschke Henrik neve, aki sokat tett a bányászat fejlesztéséért: újabb teleprészeket tárt fel, és elérték az akkor rekordnak számító 300 méteres fejtési mélységet is.
Ez is a templom része...
1912-től az Urikány – Zsilvölgyi Kőszénbánya Rt. folytatta a kitermelést, az aknák jó része az 1920-as évektől osztrák terület alá került. 1945 után államosították a bányát és hamarosan fel is hagytak a kitermeléssel, hivatkozva a nagy mélységben folyó munka technikai nehézségeire. A Szent István-akna ekkor már az egész országban a legmélyebb volt, 630 méteres mélységből termeltek. 1956 novemberében aztán még egyszer beindították a kitermelést: a forradalom napjaiban brennbergi szénnel biztosították Sopron kórházának és legfontosabb üzemeinek a szénellátását. A nagyhírű brennbergi szénbányászatnak az 1968-ban a helyszínen megnyílt Bányász Emlékmúzeum, illetve Sopron belvárosában a Központi Bányászati Múzeum kiállítási anyagának egy része állít méltó emléket.
Brennbergbánya a 20. századra a kor szociális színvonalát meghaladó bányász település volt. A munkaadók és munkavállalók között egyfajta szolidaritás volt megfigyelhető ebben a rendkívül hierarchizált, zárt közösségben, amely hatással volt a lakosok életminőségére, életkörülményeire is. Ekkoriban a bányának 900 munkása volt, a telep lakosságszáma elérte a 3000 főt. Az itt lakók gyermekei 1864-ig Ágfalvára jártak német nyelvű iskolába, a bánya fizette a gyerekenként járó 30 krajcárt.
A templom teljes pompájában
A javarészt németajkú lakosság 85%-át kitevő katolikusok Ágfalvára jártak át misére is, ahol szintén német volt a szertartások nyelve. Ez azt jelentette, hogy 6-7 km-es gyaloglás árán tudtak a hívek a szentmisén részt venni. 1876. december 4-én, Szent Borbála ünnepén aztán felszentelték a brennbergi temetőkápolnát, melyet Drasche Henrik lovag, a bányarészvénytársaság vezetője építtetett. Ezt megelőzően veszedelmes kolerajárvány pusztított a vidéken, melynek több mint száz halálos áldozata volt Brennbergben – ekkor nyitottak temetőt a településen. A kápolna azonban ünnepi szentmiséken kicsi volt a hívek számára, így egy ideig inkább az iskola egyik tantermében gyűltek össze.
A Szent Borbála-templomot1930-ban Füredi Oszkár építészmérnök tervei alapján építették át egy kisebb tornyos épületből. Ennek alsó helyiségében bolt működött, később felette, az emeleten iskolát alakítottak ki. Utóbbiból lett aztán a templom. Az építés költségeit gyűjtésből, országos közadakozásból és a bányát bérlő Urikány - Zsilvölgyi Kőszénbánya Rt. támogatásából fedezték.
Egy más szemszögből
1938-ban lett önálló lelkészség Brennbergbánya, első lelkésze Holczer Ede volt. Ekkoriban készült a templom főoltára a szentségházzal, kivitelezője Herlicska József oltárkészítő, aranyozó. A keresztkút is az ő munkája. Az oltár homlokrészén lévő fafaragásokat Stöckert Károly faszobrászművész készítette. Az imaház belső terét fával burkolták be, mely szépségével, melegségével nemcsak egyedivé varázsolja azt, de kialakításával a bányavágatokra is emlékeztet. A stációs képeket Ágoston Ernő soproni festőművész készítette 1941-ben. A Borbála-szobor Rausch József aknász műve, a bánya leállása előtt a Borbála-akna felolvasótermében volt, csak 1951-ben került a templomba. A szoborral szemben található a mellékoltár, ez a régi iskolából került át. Felette a Częstochowai Fekete Madonna kegyképmásolata látható, mely a II. világháború alatt Brennbergben menedéket lelő lengyelek hálaajándéka volt.
Brennbergbánya Bányászati múzeum
A szentély falfestményét Woschinszky Kázmér készítette 1958-ban, az oltár feletti Szent Borbálát ábrázoló üvegablak a temetőbeli Drasche kápolnából került ki. 1930. szeptember 28-án szentelte fel Papp Kálmán soproni városplébános, későbbi győri püspök. A katolikus miséket két nyelven, németül és magyarul celebrálták. A különleges templom 19 méteres tornyában egy 138 kilogramm súlyú harang szól, melyet Seltenhofer Frigyes soproni harangöntő készített. Rajta a felirat: Veszélyes a bányász munkája, gondolj erre, ha lemész a tárnába.
Ugyancsak a Seltenhofer-műhelyből kerültek ki az 1930-as években a templommal átellenben, a Szent Borbála tér túloldalán emelkedő dombon, a Harang utcában álló evangélikus harangláb harangjai is. Szép rálátás nyílik innen a településre. További érdeklődésre számot tartó helyek a településen Szálasi egykori bunkere: a bányatárószerű óvóhelyen 1944 végén húzta meg magát Szálasi, mielőtt Kőszegre ment volna, valamint hangulatos környezetével sokak kedvence a Madisz- (korábban: Widner-) tó.
Mivel Brennbergbánya elég kivül esik a látókörünkből kevés az esély rá,hogy valaha is eljutok ide,pedig szívesen megnézném ezt a helyet is.Elérhetetlennek tűnik számunkra a Sporoni-hegység,de ezt mondtuk a Zempléni-hegységre is és lám,mostanság oda készülünk.Na,de mint érdekesség gyanánt a blogomban a helye és tényleg,hátha egyszer célponttá válik.Szöveg és képek forrása: sopronmedia.hu
Nem csak Gergőt veszítettem/veszítettük el az évek alatt,hanem (szinte mindenkit) Sándort is.Öreg barátom 15 éve már,hogy elment,de természetesen sosem feledem sem őt,sem a vele megélt élményeket.Az utolsó buliról ugyan írtam már "Az a bizonyos szüreti fesztivál" bejegyzésemben (itt ),de mivel évforduló van ráadásul kerek évforduló,mindenképp megér számomra annyit,hogy újra írjak róla.Sőt ha élek még egészen biztosan a 25 éves évfordulón is fogok!Szóval a pontos dátumot már nem tudom,de alighanem szeptember 20-25 közötti napok egyike lehetett 2003-ban,azaz kereken húsz éve....Mintha csak tegnap történt volna,szinte világosan emlékszem a bulira...Sosem felejtem el,mert tényleg hatalmas buli volt!
Szászvár a Mecsekben,sokat voltam itt Sándoréknál
Gergő már élt,négy éves volt.Mi anyámmal jöttünk le Szászvárra a kis mecseki faluba meglátogatni a már ekkor is betegeskedő,de még azért ereje teljében lévő Sándort aki az én anyámnak az öccse volt,magyarul az én nagybátyám.Apámként szerettem és tiszteltem mindig és ő vitt bele a túrázások világába.2003-ra már baráti viszonyt ápoltunk.Szóval anyámmal lejöttünk talán egy pénteki napon.A szokásos körök letudása után Sándor szokásához híven előjött egy ötlettel amivel ketten együtt is eltudunk valahova vonulni.Gondoltam kimegyünk szombaton egyet túrázni,de nem.A szüreti fesztiválra invitált amely a helyi borháznál lesz megtartva.Azóta az esemény bőven kinőtte már azt a kis helyet és ma már a falu főterén van ha jól tudom.De akkor még a borháznál volt.Persze eszem ágába sem volt nemet mondani Sándornak,noha sejthető volt,hogy józanul nem jövünk haza.Gergő ugye még kicsi volt,otthon volt ekkor az anyjával Mónival.
A borház Szászváron 2019-ben voltam itt
A borház jó másfél kilométerre lehetett Sándorék házától és hát az oda vezető úton bizony akadtak kocsmák.Persze,hogy betértünk mindenhova.Emlékeimben egy Sörpatika nevezetű hely van még meg.Hát oda sem kólázni ültünk be...A lényeg,hogy kora estére elértünk a borházhoz amely mellett egy kisebb fensík volt,na ezen volt a fesztivál.Hosszú asztalok,padokkal,borok kipakolva.Kostoló,zsíroskenyér hagymával,tömeg,Sándor haverjai,tambura zenekar...biztos nem ittunk semmit gondolhatnátok.De az a helyzet,hogy igen.Végig kóstoltuk szinte az összes bort,ettünk egy csomó zsíroskenyeret amely itatta magát.Töménytelen mennyiségű jobbnál jobb bor lement,ráadásul tisztán...Szólt a zene talán táncoltunk is,tomboltunk,iszogattunk,egy idő után már minden ott tartozkodó haver volt...Hatalmas buli volt.Jajj de nagyon jó volt!
A borház melletti placc,akkor még ez az építmény nem volt itt.Ezen a helyen volt a fesztivál
Természetesen mint az albán szamár úgy berúgtunk.Én ritkán iszom olyan szintre magam,hogy berúgjak (talán azóta nem is volt ilyen),de itt aztán alaposan oda tettük magunkat.Nem tudom már meddig maradtunk,meddig buliztunk,de óriási volt,felejthetetlen.Teljesen kitudtam kapcsolni,nagyon élveztem a buli minden percét.Az nincs már meg,hogyan kecmeregtünk haza....de valahogy hazaértünk.A dolog vége aztán az lett,hogy végig hánytam Sándor kertjét...Hogy kerültem aztán ágyba meg mikor a jó isten se tudja már.Felejthetetlen este volt és ez volt az utolsó nagy bulim Sándorral.
Sándor még öt évet élt ezután és persze találkoztunk még az öt év alatt,de ehhez fogható bulink már nem volt.Már akkor tudtam,hogy ennek az emlékét el kell tenni a szívemben,mert nem biztos,hogy lesz még egy ilyen.Nem is volt.Kár,hogy nem volt akkor még ilyen okoskütyüm amivel képeket lehetett volna készíteni,mert egész biztos készült volna legalább száz kép... Az élet még szép volt.Velem voltak akik számítottak.Ekkor még csak apámat veszítettem el.A fene sem gondolta,hogy húsz év múlva ott leszek ahol a part szakad...
A buli emléke és Sándor is itt van a szívemben mindörökre.
Az utolsó falu nem volt különösebben szép.Sőt ha magát a szépségét nézem,szerintem tán még átlag alatti is volt.Persze nem jártam be az egész települést,abból szűröm le csak amit láttam: nem volt egy normális park,egy normális főtér. Én ugyan még boltot sem láttam,persze az egész biztosan volt.Na és azért volt egy jó kis kocsma is,ahová túráink végén rendre betértünk egy italra.Az utolsó falu szépsége nem magában a faluban rejlett hanem a környékben.Nem véletlenül.Két hegység határán állt,pont a két hegység legmagasabb csúcsainak közvetlen lábánál egy völgyben.A környező táj leírhatatlanul gyönyörű volt...Talán nem véletlenül vezettek ide útjaink...
A falu első háza lejövet a Dobogókőről.Háttérben a Pilis-tető
Első találkozásunk Pilisszentkereszttel a Rám-szakadékos túra végén volt.Ekkor jártunk elöször a Rám-szakadékban 2016 nyarán és ekkor másztuk meg elöször a Dobogókőt.Micsoda remek túra volt,a nyár közepén júliusban!Lehetett volna a túránk végét máshol is kijelölni,akár a Dobogókőn,vagy akár visszamehettünk volna Dömösre is ahonnan indult a túra,de valamiért nekünk Pilisszentkeresztre kellett érkezni.A falu a Pilis és a Visegrádi-hegység határán egy csodás völgyben terült el.Északról a Visegrádi-hegység legmagasabb csúcsa a Dobogókő vigyázott rá.Délről pedig a Pilis legmasabb csúcsa maga a Pilis-tető őrizte nyugalmát.Ezzel az itteni csodáknak még nem volt vége...
Gergő első találkozása Pilisszentkereszttel
Nem hát,hiszen ide torkollik be a településre az ország egyik legszebb szurdoka a Dera-szurdok is,sőt a közelben van a szentkút is.Ugye így már mindenkinek világos,hogyha a település maga nem is volt a legszebb a környék csodáinak hála,túrázásaink történetének egyik legjelentősebb településévé vált.Persze hiszen sok túristaút érintette,így kiváló túrakiinduló és végpont is lehetett.Mi is erre építkeztünk pár túránk során.Hisz vagy innen indítottunk túrát,vagy ide érkeztünk.És persze további terveink is voltak Pilisszentkereszttel kapcsolatosan.
A település egyik utcája
Van is pár videóm a gyújteménybe,amelynek vagy nyitó,vagy zárójelenete ide kapcsolódik,sőt olyan is,hogy mindkettő.Mindig is szívesen jöttünk ide,hiszen mind a Pilis,mind a Visegrádi-hegység nagy-nagy kedvenceink közé tartozott és mint mondtam itt találtunk kocsmát amely ugye minden túra végén jól jön (mert voltak olyan települések ahol még ez sem volt).Azon a verőfényes csodás novemberi napon is,kiérve a Dera-szurdokból,ide érkeztünk.
Piliszszentkereszet tárt karokkal várt...
Nem tudom már mit kerestünk,vagy mi célból,de nem a központba hanem a falu szélén található buszmegállóba érkeztünk,ami így ugye a falu utolsó megállója volt.Lehet ez volt közelebb kiérve a szurdokból?Vagy már nem tudom,ez nincs meg,hogy miért ide jöttünk.Lehet azért mert az akkori filmünk zárójelentét úgy gondoltuk itt nyugisabb lesz felvenni .A fene sem tudja már...A lényeg most a buszmegállón van. Hiszen itt végződtek közös túrázásaink örök túratársammal Gergővel...
Jó volt itt mindig!
Az utolsó találkozás...
A megállóról persze nem készült kép,hiszen ki a fene akar egy buszmegállót fényképezni?Minek?Persze ha tudom,hogy ez a hely lesz túrázásaink végének szimbóluma... de ezt ugye nem tudhattam.Hiszen biztos voltam benne,hogy jövünk még ide.Sajnos már nem jövünk,ketten együtt közösen már biztosan nem.Gergő nem sokkal ezután váltott dimenziót és tért át egy szebb és jobb világba.Az utolsó falu ma is őrzi lépteit...
Talán nem mindenkinek kell ecsetelnem,hogy egy-egy túra végén,egy jó helyen milyen jól tud esni egy-egy sör.Főleg igaz ez a tavasztól-őszig tartó túrákra,amelyeket rendre egy jó sörrel szoktunk lezárni.Van,vagy volt olyan is,hogy túra közben ittunk egy jót ha útba esett egy-egy jobb kocsma.Persze a sör kiszárítja,megizzasztja az embert,így mondjuk túra közben lehet nem a legjobb ötlet,de a végén kétségtelenül az.Álltalában minden túra végén,minden sörözésnél szoktunk készíteni egy sörözös képet is,amit aztán rendre megosztunk a legismertebb közösségi oldalon.Ki tudja miért,szinte mindig ezek a képek a legnépszerűbbek.Mondhatnák a sör hatalma.Ám úgy tűnik a sörözéseinknek vége.
A jó sör is bevonul az álmok kategóriájába.Ejj micsoda élet ez így...
Zoli barátom egészségi állapota jelenleg nem teszi lehetővé,vagyis mondjuk úgy,hogy nem ajánlják neki a sör fogyasztását.Ő meg beszaribb is annál,hogy így akár egy sört is megigyon majd.Én meg egyedül minek igyak?Ökör iszik magában szokják mondani.Bár még Gergővel is voltak olyan túráink aminek a végén ittam egy sört,ő meg üditőzött,ásványvízezett.Ezt Zolika most is felajánlotta,de ez majd szituációtól függ.Meg majd talán az olyan túrákon iszom amelyre Manó barátomék velünk tartanak.
Hát ennek vége
Hát így ez sok jót nem ígér.Nem vagyok egy nagy sörívó,de a túrák végén ez már amolyan rituálénak számított,hozzátartozott a túrákhoz.Sőt olykor a városba is összeröffentünk egy-egy spontán sörözésre.Tehát úgy fest,hogy ezeknek az időknek vége.Kicsit dühit a dolog,persze nem Zolira vagyok mérges,hanem a sors(út)ra,amely még ettől a picike örömtől is megfoszt.Hát így alakult,kíváncsi vagyok a túrázásoktól mikor fosztanak meg az égiek? Hiszen ezekután mi jöhet még amit elvesznek...
Zolika kicserélheti az italát bébipapira
Azért néha egy-egy korsóval megiszok ám majd. Csak hát ez jobb volt úgy,hogy minimum ketten sörözgetünk,jókat dumálunk,stb...
Hirtelen ötlettől vezérelve vágtunk neki a Pest megyei Biatorbágynak.Sajnos engem a héten újabb tragédia ért,a testvérem távozott közülünk.Na és mindennek a tetejébe most úgy tűnik a kutyám is az utolsókat rúgja...mindez már túl sok nekem.Kellett valami kimozdulás,hogy kiszellőztessem a fejem.Tetézte a gondokat,hogy iszonyatós kánikula tombolt ezekben a napokban,így eleve nem akartam nagy túrát választani.Véletlen találtam rá Biatorbágyra és szemre vételezvén a dolgokat úgy láttam,hogy egy rövidke túrát lehet itt tenni a környéken.Így mégis sikerül kicsit kimozdulni és nem megyünk sokat sem a kánikulában.
Vasárnap reggel Zoli barátommal vágtunk neki Biatorbágynak.
A templom
Már kilenc óra előtt odaértünk.Adta magát a dolog merre kell menni,a jelzések ha jól nem is,de viszonylag elfogadhatóan voltak felfestve.Az első látnivaló egy katolikus templom volt.Ott vigyorgott a biatorbágyi domboldalban.Leérve egy kisebb fajta völgyben útunk bevezetett egy szép és gondosan ápolt zöld parkba,amely igen kellemes volt.Innen már a híres viaduktot is lehetett látni.Jómagam kifejezetten a viaduktot jöttem megnézni ez érdekelt leginkább,hiszen tudva tudni,hogy itt esett meg országunk egyik legnagyobb merénylete vagy ha úgy jobban tetszik terrortámadása (előző bejegyzésemben elolvasható a sztori).Így aztán érdekelt egy ilyen különös hely.A parkon átvágva hamar oda is értünk a viadukthoz,pontosabban kettő volt belőle.Egymás mellett voltak,de két különálló viadukt volt.
A parkból már látni a viaduktot
Közelebb érve ez a kép fogad
Impozáns építmény volt a két viadukt lenyügöző méretekkel.Valaha ugye ezeken ment át a Budapest-Bécs nemzetközi vasútvonal.Ma már persze nincs így,a vasútvonalat északabbra helyezték,a viadukton pedig átlehet sétálni,de csak az északin.Ezen kilett alakitva egy jól járható járda.A másik viadukt levan zárva,rámenni nem lehet.Fura érzés volt itt lenni,ahol lezuhant a vonat és 22 embert temetett maga alá.Matuska Szilveszter robbantotta fel a hídat 1931-ben amely épp a Budapest-Bécs nemzetközi gyorsvonat alatt robbant fel és annak mozdonyát valamint két első vagonját a detonáció a mélybe rántotta...Tehát elég nagy borzalmakat rejt az északi viadukt....
A két híd
Lépcső felfelé
A két viadukt között egy jó állapotú lépcső vezetett felfelé.Úgy döntöttünk akkor felmegyünk az északi viaduktra.Nem igényelt a kánikulában sem nagy erőfeszítést a lépcsősor megmászása.Hamar felértünk.Minden lépcsőfokról gyönyörü rálátásunk nyílt a két hídra.Felérve pedig valóban látható volt,hogy jó minűségű járda vezet át a viadukton.Bemerészkedtünk hát oda ahol a tragédia történt,ahonnan lezúgott a vonat.Persze az egykori sínek már eltüntek,ebből mementó sem maradt.A hídról amúgy a kilátás is impozáns volt.Északra a település északi része látszodott,délre pedig lehetett látni a Budai-hegység legdélibb vonulatát.Persze a tragédi pontos helyét nem tudtuk hol volt,de valahol ott járhattunk ahol történt a merénylet.Furcsa érzés volt,mintha emberek lelkei sírnának azon a helyen ott...
Fent a viaduktnál
Itt zúghatott le a vonat....
Elindőztünk itt egy kicsit,majd lementünk és folytattuk a túrát a piros jelzésen.Az rövidesen beért a heyi focipálya mellé,amit éppen locsoltak.A nagy melegben beálltunk a locsoló berendezés vízének útjába,így ért némi zuhany és felfissülés.Tovább haladva a piroson beértünk a bliriáns szépségű Iharos-völgybe,amely egy ponton a mecseki Lámpás-völgyet idéztem.Tűzött a nap a fák nem nagyon adtak árnyékot a szép völgyben,de hamarosan beértünk az erdőbe ahol már kellemesebb volt a klima.
Iharos-völgy
Aztán egy ponton a piros jelzés megkezdte az emelkedést.Nagyon idézte a hely a Vár-völgyet a Mecsekből,ahogy az Iharos-kúttól emelkedik az út a Máré várhoz.Ez a hely nagyon hasonlított ahhoz.Nem durva,de folyamatos emelkedés.Az út végén itt azonban nem a Máré vár állt hanem a Szily kápolna amely 1817-ben épült.Hát itt tartottuk első nagy pihenönket.A kápolna körül a hüvősben padok és asztalkák tálcán kínálták a pihenést.Meg is kajáltunk itt,megvártuk míg elillan rólunk az izzadtság,mikor ez megtörtént akkor jártuk csak körbe a káplnát amelybe aztán be is lehetett menni.
Szily kápolna
A felíratok ahol voltak már meglehetősen kopottak voltak,így sok dolgot nem tudtunk meg a kápolnáról,azt viszont igen,hogy a kápolna talapzatában van eltemetve Szily Antal strázsamester.Hogy neki mi köze volt a kápolnához azt nem sikerült kideriteni,mert úgy tudjuk azt Sziy József építette.A kápolnában néhány mécses volt és egy hölgynek a fényképe,akiről nem tudtuk,hogy kicsoda.Innen a piros+ jelzésen mentünk tovább,amely nem soká majd újra belefutott a piros sávba.A hegy aljából motokrosszosok zaja hallasztott,reménykedtünk benne nem erre eszi őket a fene ahol mi jártunk.Mindenesetre idegesítő,hogy ezek a szarháziak lassan minden hegységben,minden erdőben bravúroskodnak elég balesetveszélyesen...
Az út levezetett egy völgybe aminek az lett az átka,hogy szemben meg elég meredeken vezetett fel a Kő-hegyre.A túra legnehezebb szakasza volt ez,szinte kiköptük a tüdönket,pedig maga a hegy a 301 méteres magasságával nem volt vészes.Felérve egy peremre,újra olyan érzésem volt mintha a Mecsekben járnánk - a Jakab-hegy oldalában a Sasfészeknél.Nagyon hasonított arra ez a hely.De még nem volt vége.Menni kellett tovább fel.Felérve elérhettük túránk csúcspontját.Minden értelemben.
Kilátás Keletnek...
...és nyugatnak
A szikla ormokról csodás kilátásunk volt,eleinte csak kelet,mad nyugat felé is,ahol feltűnt Biatorbágy a viadukttal.Nagyon meleg volt itt a sziklaperemek meg veszélyesnek tűntek.Zoli ki sem mert jönni rájuk.Én persze kimentem ahogy Gergővel is mindig kiszoktunk menni az ilyen helyekre.Közben a szomszédos sziklaperemen két lány tette ugyanezt.Ők voltak az egyetlen túrázók akikkel utunk során találkoztunk.Fenimenálisan szép hely volt,de kegyetlen melegen oda tűzött a nap,sokáig nem maradtam tehát kinn.A lányok arra mentek amerről mi jöttünk,mi meg arra ahonnan ők jöttek.Itt az erdő fái alatt a csúcson helyenként kellemesen befújt a szél,áldott jó levegőt hozva...Megkezdtük az ereszkedést lefelé a Kő-hegyről.Zolika pedig megcsúszott lefelé a meredek hegyoldalon és oltári nagyot esett... Kissé megütötte ugyan magát,de hösiesen folytatta tovább az utat.Közben elkezdett dörögni az ég és mintha egy kicsivel hüvősebb lett volna...
Esőcseppek az utcán
Hosszú erdei dzsungelszerű szakasz vezetett le aztán vissza Biatorbágyra.Visszaérve pedig elkezdett esni az eső.Úgy,hogy közben a nap meg sütött.Viszont a szivárványt nem láttuk.Meleg eső volt,így frissitőnek hatott ahogy esett ránk.Hamarosan visszaértünk a vidaukthoz.A kör tehát teljes lett.Valóban nem volt egy nagy túra,legjobb esetben is ha tíz kilométer volt,de lehet annyi sem.Itt a viaduktnál még felfedeztünk egy emléktáblát amely a merénylet 22 áldozatáról emlékezett meg.
Visszaérkezés - teljes a kör
A túra tehát teljesítve lett.Úgy döntöttünk keresünk egy kocsmát és leöblitjük az út fáradalmait.Bejártuk a települést keresztül-kasul,de kocsmát nem találtunk...Pontosabban egyet igen,de az meg zárva volt.Igy frissitő ital nélkül maradtunk.Ezen aztán fel is basztuk magunkat kellően és igyekeztünk minél előbb magunk mögött hagyni Biatorbágyot.Visszaérve a Kelenföldi pályaudvar mellett sikerült felfrissülnünk,majd eztán indultunk haza.A túra és a látnivalók klasszak voltak a kocsma hiány viszont dühitő.Hát ez volt biatorbágyi kalandunk.
