Az út végtelen...

Kevés dolog van amit még nem írtam meg rólad,bár biztos akad még.Most azonban nem készültem külön erre,gondoltam majd spontán összejön valami a te napodon.Mert ez a te napod,hiszen ma lennél 21... Csak huszonegy...és ez már a második születésnap nélküled...Mit is mondhatnék?A fájdalom az űr soha egy pillanatra sem szűnt meg.Nem ér semmit az élet azóta,igazából csak tengek-lengek.A túrák sem hozzák azokat az élményeket mint amiket veled megéltem.Minden túratársamat szeretek,kedvelem persze,de az őszintét megvalva, a kanyarban sincsenek hozzád képest.Mert veled mindig tudtunk valami merészet,valami átlagon felülit is varázsolni...és a végére már pokolian erősek és profik voltunk....
Mindez eltűnt már,tovaszállt...

Az út végtelen...

Az első egynéhány szülinapon mindig jött a kis család,mindig volt torta,mindig volt ajándék.Így teltek gyerekkorod szülinapjai.Aztán ahogy cseperedtél felfelé egyre kevésbé igényelted ezt,de a torta mindig ott volt.Igazi ajándékot neked meg az jelentette ha útra keltünk valahova túrázni vagy éppen meccstúrázni.Az első útrakeléses szülinap talán a negyedik lehetett (esetleg a harmadik?) amikor Pécsen voltunk és végig hisztizted a kirándulást mert valami nem tetszett,nem úgy jött be ahogy szeretted volna....de rá egy évre amikor Ferihegyre mentünk pont a születésnapodon,nézni a le és felszálló gépeket már minden rendben volt és élvezted az egészet....Aztán volt egy olyan év is amikor engem csináltak ki gonosz erők és alig-alig volt pénzünk és egy szerényebb ajándékra futotta csak,de te ennek is szívből örültél.
Jó gyerek voltál mindig.

Nem létezett akadály előttünk!

Aztán ahogy serdültél,akkor már tényleg mindig menni akartál.Ez okozott igazi örömet neked,ez kapcsolt ki.Születésnapjaid táján volt az eplényi,vagy a kovácspataki túra is és 16-ban akkor fedeztük fel a Rám-szakadékot.A véredben volt a menés,erre születtél és vitted tovább azt a vonalat amit én meg Sándor képviselt a családból.A mostani túrákon döbbentem rá igazán,hogy mennyire ugymondd tényleg profi voltál.Amikor múltkor Németkér felé tarva elakadtunk a dzsungelben Zolikával és visszafordultunk...ez veled sosem fordult volna elő,mert átverekedtük volna magunkat rajta valahogy.Vagy egy hónapja,amikor Zolika esett-kelt a Csepegő-árokban meg a többiek is.Jó igaz,ez benne van,de szerintem te ott simán lejöttél volna azon a hegyoldalon ahogy én is tettem,hiszen mi ezt tudtuk mindig is!Vagy a jeges Rám-szakadékban ahogy megmásztad azt a vízesést.... ki mással tudnék hasonlót produkálni?

Boldog születésnapot!

Ahogy a Salabasina-árkon végigmentünk...Úgy szeretnék még oda eljutni egyszer...de kivel?Ki lenne képes azon úgy végigmenni ahogy mi végigmentünk?Hiányoznak a merész kalandok,most is arra kértek a többiek,hogy kicsit lájtosabb túrákra ruházzak be...Ezek is jók persze,de hol a varázs amit veled megéltünk...?Tudom,hogy vagy,hogy most is vagy,hogy azt mondtad nem tűnt el semmi,mert az út végtelen és lesz még folytatás....!

Ma lennél 21...boldog születésnapot kisfiam,bárhol is jársz!

A végtelenben egy napot

Csak pár évet, pár hónapot,

A végtelenben egy napot

Alszol egyedül, gyermekem.

Csak egyet álmodsz, és jövök,

A földön itt mi sem örök,

S melletted leszek újra én.

És rád roskadok, Mindenem,

Ott messze túl a Mindenen,

Ott újra eggyé forradunk.

Köröttünk zeng a végtelen,

De túl a földi életen

Nem érhet többé semmi vész.

S újra viselem gondodat,

Csak még pár földi dolgomat

Elvégzem, s aztán jövök.

Addig az álmod szép legyen,

A másvilági réteken

Szebbek tán az álmok is.

Aludj, aludj, s már ott vagyok,

A végtelenben egy napot

Aludjál addig, gyermekem.

/Várnai Zseni/

Ma van másfél éve,hogy örök túratársam a túloldali hegyeken vándorol tovább...

Rá emlékezem.

Túra a végtelenbe

Egy apának nem szabadna a fiát temetnie; 
az emberi szív nem bír el ekkora fájdalmat...

Miben is hihet az ember életének legnagyobb tragédiája után?Talán igen abban,hogy létezik a végtelen...Valahol létezik az a hely ahol az ember lelke megnyugodhat és boldogságra lelhet.Persze el sem tudok nagyobb boldogságot képzelni a fiam életében,vagy létezésében,mint amit azok a túrák okoztak amiken közösen vettünk részt,ahol megannyi kaland és élmény ért minket közösen.Létezhet még ennél is boldogabb hely?Lehet,de számára és számomra aligha... Lehet,hogy odaát happy és szép minden,körül ölel a szeretet fénye és remélem megnyugodott az én édes kisfiam lelke végre,de az is biztos,hogy nem érzi jól magát.Nagyon hiányozhatnak neki a túráink az élményeink...

Na és akkor el lehet képzelni,hogy nekem is mennyire hiányoznak...

Hívhat a végtelen,de nem biztos,hogy az a legjobb hely...

Amikor elment,egy-két napra rá egy lélektréner ismerösöm írt rám,hogy Gergő lelke még itt van.Mondhatni földhöz ragadt lélek,mint az ismert sorozatban a Szellemekkel suttogóban,vagy legalábbis valami hasonlót kell elképzelni.Ezt én tulajdonképpen éreztem is többször,több alkalommal.Az ismerösöm ugye tájékoztatott felöle,hogy Gergő még mindent úgy él meg mintha élne...csak fél velem felvenni a kapcsolatot mert attól fél,hogy megijedünk,vagy nem hiszünk ebben.Természetesen hittem benne és nem ijedtem meg.A lélektréner tájékoztatott felöle hogyan tudok még halála után is kapcsolatba lépni Gergővel és ez sikerült is.Igen ám de arról is tájékoztatott,hogy 42 napja lesz továbblépni a fénybe(a végtelenbe),addig lesz nyitva számára a kapu.

Aki esetleg mindezt most olvasva megmosolyogja,azt arra kérem ne is olvassa tovább ezt bejegyzést,Ez nem arról szól,hogy te most hiszel-e benne vagy sem,hanem arról,hogy én aki írom e sorokat hiszek benne!

Ezt a mi végtelenünket sokkal jobban szerettük...Gergő az ő szigetének legészakibb pontján

Szóval egy gyertya segítségével kommunikáltunk tovább Gergővel aki többször is biztosított felöle,hogy nagyon szeret és hát én is őt,hogy nagyon szeretem és,hogy rettenetesen hiányzik.Ezeken kivül is éreztem többször a jelenlétét,hisz amikor így kommunikáltuk akkor többször is azt éreztem,hogy átölel...és az ő emléktúráján,de az Ismerös Arcok koncerten amelyen sírva énekeltem a Nélküledet,vagy a pázmándi túrán is éreztem hasonlókat,illetve éreztünk,mert az édesanyja is tapasztalt ilyesmit.

Ám bajban voltam,egyfelöl a lehetöségekhez képest örültem,hogy legalább ez a minimális kommunikáció megmaradhatott köztünk,de a 42 nap egyre fogyott...Gergőnek hamarosan útra kellett kelnie a végtelenbe...

Nem tudtam mi a jó.Legyek önző és tartsam magam mellett a fiamat a 42.-ik napig,vagy engedjem át,hogy ne szenvedjen itt,megnyugodhasson végre a lelke...Mert azt is éreztem,hogy ő szenved,egyfelöl sajnál minket,hogy ennyire szenvedünk másfelöl meg,hogy nem tud úgy megnyilatkozni ahogy szeretne...

Számtalan kaland és élmény,ez volt az életünk...

Végül is arra kértem őt,hogy az ünnepekre maradjon velünk,tartson velünk az ő nyomát követő túráinkra és akkor majd újév második napján átengedjük,ami még csak a 22.-ik nap lesz...Így is lett,sok esetben éreztem azt a kellemes bizsergést az ölelést,mintha a fiam ölelt volna sokszor...Ám eljött január másodika.Nem volt könnyű nekünk sem,de azon az estén követve a lélektréner utasitásait átengedtük Gergőt a fénybe,azaz a végtelenbe...

Kérdeztem a lélektrénert,hogyan tudok megbizonyosodni,hogy átkelt a fiam?Aztmondta úgy,hogy majd nem érzem többet az ölelést...

Valóban így volt,a követező napokon nem éreztem az ölelést.Nem örültem persze neki,de az a tudat volt bennem,hogy legalább a kisfiam lelke végre megnyugodott és olyan helyen van ahol szeretet és boldogság veszi körül.

Aztán másodika után egy héttel újra érezni kezdtem az öleléseket.

Mi történt Gergő nem kelt át?

A fiammal voltam a legboldogabb az életemben.
Az élményeink felbecsülhetetlenek...

Írtam a lélektrénernek aki aztmondta igen meglehet,hogy nem kelt át mégsem.Látva a szenvedésünket elsősorban az enyémet,mert én szenvedtem a legjobban nem tudott még átkelni,valószinüleg saját akaratából kivár az utolsó napig...Újra mindennap éreztem az öleléseket és újra kommunikáltunk a gyertya segítségével.Újra biztosítottuk egymást a szeretetről,de egyben felkellett készítenem rá,hogy az utolsó napon mindenképpen át kell kelnie a végtelenbe,mert ha itt ragad az számára csak szenvedés lesz,nem beszélve arról,hogy bezáródik a kapu,nem lehet csak úgy átmenni...

Elérkezett az utolsó nap,megismételtük azt amit másodikán is csináltunk.Kegyetlenül fájt a szívünk,de mindannyiunk érdeke volt,hogy Gergő átkelljen...Bíztunk benne,hogy megértette.A lélektréner szerint igy is fog hallani (tán látni is?) minket és így lesz alkalma segiteni is.Ha itt ragad földközelben erre már nem lenne mód.

Indulás a fénybe...

Így hát Gergő útra kelt a végtelenbe.Mostmár bizom benne,hogy odaát van és Sándorral járják a végtelen hegyeit...ahová természetesen majd csatlakozom.Micsoda társaság lesz!A valaha élt két legnemesebb legjobb lélekkel együtt...

Ám néha érzek még bizsergést,mintha valaki ölelne... igaz már nem annyira intenzíven és nem olyan sokszor mint előtte.Bizom benne Gergő átkelt.Ha még nem,lehet még azért segíteni neki,csak akkor ezt biztosra kéne tudnom...

Az utolsó nap elötti éjjelen Gergővel álmodtam.Kellemeset és amikor megébredtem rá,minden eddiginél erősebb ölelést éreztem amely tele volt szeretettel...

Úgy gondolom ezzel búcsúzott...ha már az életben nem volt alkalmunk rá elbúcsúzni hiszen olyan hirtelen történt a tragédia,most ez megtörtént.

Így hát úgy gondolom mégiscsak átkelt és végre biztonságban van és szeretetben.

Bár nem tudom,hogy létezhet-e nagyobb szeretet annál ahogy én szerettem őt,de bizom benne,hogy igen...

Búcsúnk csak átmeneti.Találkozni fogunk még!

Nagyon szeretlek kisfiam!

Újra együtt fogunk menni!