Előző bejegyzésemben írtam a Haláp legendájáról,amely engem nagyon megragadott.Nos most is erről lesz szó,ez is a Haláp legendájáról fog szólni,de mégis kicsit másképp tálalva a sztorit.Aki szívesen olvas ilyeneket az ezt is jó szívvel fogja fogadni,a mesét a Balaton eredetéről avagy az utolsó óriás legendájáról.
 |
| A Badacsony |
Egyszer volt, hol nem volt, valamikor régen óriások éltek azon a területen, ahol most a Balaton terül el. Az óriások jóságos és szelíd népe az erdőkbe húzódva élt, egy óriás akkora volt, mint egy szép szál jegenyefa, amelyek ma is sok helyen őrt állnak a balatoni utak mentén. A békés óriások nem zavartak senkit, ám ha felingerelte őket valami, félelmetes haragra gyúltak, és ha ilyenkor megindultak, megváltozott nyomukban a táj. Amerre döngő lépteikkel elhaladtak, lábuk alatt beszakadt a föld, források fakadtak és patakmeder keletkezett. Recsegtek-ropogtak a fák, olykor gyökerestül tépték ki azokat, s a bakonyi viharok zúgása máig őrzi a haragos óriások dühöngéseit.
Ahogy az emberek kezdték benépesíteni a környéket, az óriások mind beljebb húzódtak az erdőkbe, s hamarosan furcsa betegség ütötte fel a fejét közöttük. Népük lassan fogyott, egyre kevesebben voltak, és az emberek el is felejtették, hogy valaha ezen a tájon óriások jártak-keltek. Végül csak egyetlen óriás maradt a vidéken, akit úgy hívtak: Balaton. Feleségét szintén korán elvesztette, és egyedül nevelte kicsiny lányát, akit Halápnak nevezett.
Magas, badacsonyi sziklavárában éldegélt Balaton, de bizony a bánat gyorsan vénítette, s mire lánya felserdült, Balatonból ősz öregember lett. Haláp oly gyönyörű leány lett, mint egy szép szál nyírfa, s olyan kedves és vidám, mint a Balaton-felvidék erdeinek s mezőinek virágai. Apja rajongásig szerette, de a lány nagyon egyedül volt, s magányosságán még Balaton sem segíthetett. Enyhíteni tudta csak meséléssel, mert az öreg Balaton megtanult mesélni a lánya kedvéért, s Haláp tátott szájjal hallgatta a történeteket régen élt óriásokról, akik még a föld őskorának kezdetén éltek. Akkor még nem voltak hegyek, erdők, s az Óperenciás tenger borította a tájat, ahol most az ő váruk, Badacsony áll.
 |
| Talán a óriás sziklavárának romjai a Badacsony tetején |
Mindketten bánatosak voltak: Balaton azért, hogy mi lesz lányával, ha ő is elmegy az erdőbe meghalni, Haláp pedig azért, hogy fiatal életét magányosan, társak nélkül kell leélnie. Szomorúságukról egyikük sem beszélt a másiknak, hogy ne nehezítsék egymás szívét. Haláp olykor kiment egy sziklatetőre, és onnan nézte az embereket, akik letelepedtek a hegyek lábánál, irigyelte őket, hogy milyen sokan vannak, tevékenyek, vidámak, hangosak és kedvesek. Figyelte őket először távolról, de néha lement a közelükbe, ám ilyenkor némán és óvatosan járt, nehogy kárt tegyen kunyhóikban, s csak csendben nézte életüket.
Egyszer amikor a Badacsony lábánál járt, egy mezőn fiatal lánykát pillantott meg, s nem tudott ellenállni a vágynak, hogy meg ne ismerkedjen vele. A leány épp virágot szedett, s Haláp gyengéden lehajolt hozzá és óvatosan a tenyerébe vette. A lány először megijedt, de aztán látta, hogy az óriáslány nem bántja, így megjött a bátorsága és a szava is. Csilla volt a neve és ettől a naptól fogva mindkettejük élete megváltozott. Napközben sokat beszélgettek, játszottak együtt, bebarangolták a környéket, Csilla élvezte, hogy messzi tájakra jut el pillanatok alatt, Haláp pedig boldog volt, hogy végre valakivel egy nyelvet beszélhet: a fiatal leányok nyelvét. Csilla mesélt az emberek életéről, amit Haláp nagy szemekkel hallgatott.
 |
| Haláp és Csilla földje |
A vén Balaton szíve is megnyugodott, hogy leánya nem marad teljesen egyedül akkor, amikor ő már nem lesz. Így teltek-múltak a napok, hanem a boldogság nem tartott sokáig. Egy délután csörtetés zaja verte fel az erdőt, s mikor Haláp ijedtében felugrott, megremegett alatta a szikla. A vadászok, akik a hegyre indultak, mikor meglátták, hogy mozog a szikla, hanyatt-homlok menekülni kezdtek s megfújták vadászkürtjüket. Csilla felismerte a kürt hangját: mátkája fújt riadót, s ő gondolkodás nélkül kezdett futni be az erdőbe, el Haláptól a jegyese felé.
Haláp nem ment utána, mert megértette, hogy akinek szíve menekülni akar, azt nem tarthatja vissza semmi, ám az ő szívét hatalmas bánat ülte meg újra. Apját kérte, menjen Csilla után, nehogy baja essen a sötét erdőben, ő maga pedig leborult egy sziklára, és zokogni kezdett. A vén Balaton elindult nehéz szívvel és döngő léptekkel, rengett lába alatt a föld, s az emberek azt hitték, távoli mennydörgést hallanak. Halápot egyre jobban mardosta a magány miatti bánat, most már tudta milyen a baráti szeretet, és milyen űrt hagy maga után, ha elveszítik. Kétségbeesése felűzte a Badacsony tetejére, ahol még hallotta a kürtszót, amely elrabolta tőle egyetlen barátját, és bánatában levetette magát a szikláról. Az ég alján gyülekező felhőkben villámok cikáztak, az északi szél süvítése elnyelte az óriáslány utolsó sikolyát.
 |
| Haláp és Csilla nyomában |
Balaton először azt hitte lánya elbujdokolt szomorúságában az erdő mélyére és ott tölti az éjszakát. A vén óriás szemére azonban nem jött álom, így pirkadatkor felkerekedett s lánya keresésére indult. A Badacsonyt körbejárva a legmagasabb szikla lábánál talált rá lánya élettelen testére. Elmondhatatlan fájdalom hasított Balaton vén szívébe, amiért meg kellett ezt érnie. Addig zokogott lánya teste fölött, mígnem elapadtak a könnyei. Akkor ölébe vette az óiáslány testét és méltó nyughelyet keresett számára. Egy lankás hegyoldalban talált egy csodaszép virágos rétet, oda fektette egyetlen leányát, majd körülnézett, hogy milyen emléket állítson neki.
Pillantása egy hatalmas sziklára esett, amely lent a homokos, szélfútta pusztaságban állt, s még emlékezett az ősi legendára, miszerint az Óperenciás tenger sellői használták oltárnak azt a sziklát, s abba menekültek, mikor a tájat szárazság verte. A vén Balaton úgy döntött, elragadja azt a sziklát sellőktől, istenektől is ha kell, de azzal állít síremléket a lányának. Ledübörgött a völgybe, nekifeszült a hatalmas kőtömbnek és irtózatos erővel rángatta, cibálta. A föld meglazult a kő alatt, de mégsem engedett. Ám Balatont az sem érdekelte, ha a világ fordul ki a négy sarkából, tovább küzdött, hogy kirántsa a sziklát a földből, közben a kő alól a mélyből hullámok zaja, s távoli kiáltások zúgtak fel.
 |
| A Balaton |
Talán a sellők őrizték oltárukat, vagy talán a szabadulást várták. A vén óriás kétségbeesésében megkétszerezte erejét, izmai megfeszültek, verejték gyöngyözte homlokát, s addig erőlködött, míg a szikla végre megingott. Ám amint a kőtömb engedett, Balaton elveszítette egyensúlyát, s estében a zuhanó kő maga alá temette őt. Ahol a hatalmas kőszikla kifordult a földből, örvény keletkezett és zúgva, sisteregve törtek elő a hullámok a mélyből, mintha börtönükből szabadultak volna. Napokon keresztül áradt a víz a föld alól, és ömlött az eső az égből, s a rengeteg víz lassan feltöltötte az egykori pusztaságot. Az emberek rémülten húzódtak házaikba, nem tudták mire vélni ezt a borzalmas égi háborút.
Aztán amilyen hirtelen támadt, olyan hirtelen ült el a vihar, a nap kisütött és a meleg fény bátorságot öntött a szívekbe, az emberek előmerészkedtek házaikból. Nagy volt a csodálkozás, amikor a hegyek lábánál az egykori homokos sivatag helyén csodálatos színekben pompázó víztükröt pillantottak meg.
 |
| A Haláp |
A legenda szerint a víz alatt fekszik az utolsó óriás, róla nevezték el Balatonnak a keletkezett tavat. Haláp emlékét pedig nem a sellők oltárköve őrzi, hanem egy lapos, koporsó alakú hegy a Balaton partjától kissé távolabb, ahonnan jól láthatja apja nyughelyét.
