Lajos,Imike,Mari és én a kilencvenes évek közepén alkottunk elválaszthatatlan csapatot.Szoros barátságba kerültük mi így négyen.Volt akkoriban egy kispályás focicsapatunk a helyi városi bajnokságban.Ennek a kapusa volt Lajos,én meg Imike pedig egy-egy játékosai voltunk a csapatnak.Mari pedig Lajos csaja volt.Együtt jártunk többnyire az akkor fénykorát élő jégkorong meccsekre is.Meccsek után pedig rendre beültünk egy-egy italra az akkor törzshelyünké váló Bingó vendéglőbe ahol redszeresen játszottuk is az akkor népszerű bingó játékot is amivel sokat és sokszor nyertünk is.A focimecsek után meg ugrattuk Imikét,hiszen ő volt a csapat olyan tagja akit lehetett ugratni,szívatni.Na ezek persze sosem mentek el durva formába.Sok remek élményünk van.Aztán Lajos 95 márciusában elvette Marit.Én voltam Mari,Imike pedig Lajos esküvői tanúja.A barátság akkor kezdett alábbhagyni amikor Lajosék elköltőztek a városból egy tolnai faluba.Végül el is halt teljesen a dolog.
Lajossal aztán jó féléve találkoztam újra.Akkor ecsetelte,hogy elváltak Marival.Az okok most nem ide tartoznak.Én ezen alaposan meglepődtem,hiszen a szememben ők voltak az álompár.Tegnap este aztán újra összefutottam Lajossal a helyi Intersparnál.Beszélgettünk egy sort aztán hirtelen eszembejutott Imike,kérdeztem mit tud róla,mi van vele,mert ezer éve nem tudok róla,nem hallok felőle.
Boldog álmokat barátom!
Ekkor közölte,hogy Imike meghalt.Leesett az állam,hiszen egy régi barátomról volt szó.Mondja,hogy ő is akkor tudta meg amikor már két éve elhunyt.Akkor most mennyi lehet?Mivel ismerösök vagyunk Imivel a facen,megnéztem az oldalát, egy 2019-es bejegyzésnél láttam csak,hogy egy közös ismerösünk úgy köszönt el tőle,hogy nyugodj békében öreg harcos.2019 márciusa....az a bizonyos 9-10 hónap...amikor annyi mindenkit elvesztettem sorban egymás után...hát Imike is ekkor mehetett el.A döbbenettől szólni sem tudtam.Sajna az ember nem tud nyomon követni minden ismeröst,de azért lehangoló,hogy évek alatt egy üzenet váltás sem történt régi haverok között...Mondhatni fájó és fájó Imi távozása is.Annak fényében különösen,hogy egy évvel fiatalabb volt nálam.Egy újabb név tehát lelkem síratófalának egy tégláján...Nem volt alkalmam elköszönni.Mivel hiszek a túlvilágban így bizom benne,hogy látod.Akárhol is vagy legyél maximálisan boldog és ha jön egy új élet legyen ennél sokkal jobb!Nyugodj békében barátom!
Talán furcsának tűnhet,a kedves olvasó előtt,hogy az ember itt ül a gép előtt egy nappal a kisfia halála után...Azt tudom mondani erről,hogy ez volt itt és minden ami benne van ebben a blogban maga az életem.Ez az ami most valamennyire megnyugtat,bár persze továbbra sem találom a helyem a tragédia után a világban.Ám olyan fokú emberi jósággal és segítőkészséggel találkoztam a tegnapi napon (és még ma is),hogy nem gondoltam,hogy ilyesmi létezik.Sajnos,hogy ilyen tragédia kellett hozzá,hogy erre is rájöjjek.Nagy-nagy köszönet minden embernek aki akár csak egy szóval is a részvétéről,támogatásáról biztosított.A sok jóság mellett persze legjobban a legjobb barátok álltak oda mellém,teljes mellszéleséggel.Amikor azt látták,hogy kész vagyok befejezni ezt az egész blogosdit és a túrázást meggyőztek arról,hogy ne tegyem...
Gergő iskoláján lobog a fekete zászló...
Mielőtt ebbe jobban belemerülnék szólnom kell néhány kedves dologról ami a tegnapi azaz a tragédia napján történt.Mikor híre ment a dolognak,hogy Gergő elhunyt,elöször az NB3-as közösség vezetője hívott fel.Tagjai vagyunk ennek a klassz kis közösségnek ahol kedvenc focicsapatunk és az egész nb3 történéseit követjük nyomon és mit ad isten én vagyok az egyik moderátor a csoportban.Szóval a fönök hívott fel és azt mondta,hogy szeretne a csoportban és a csoport weboldalán megemlékezni Gergőről...persze nagyon jól esett és persze nem utasítottam vissza.Ezt aztán meglátva kedvenc csapatunk a Dunaújváros PASE is megemlékezett Gergőről saját közösségi oldalán mint a leghűbb szurkolójukról (valóban az volt).Ezután játékosok is írtak nekem többek között a Hollandiába eligazolt,korábban a csapat legjobb játékosának bizonyult Dobos Áron is,vagy Csehi Tamás akitől Gergő a mezt kapta,Pokorni Peti a kapusunk,vagy Dorogi Renátó,mondjuk őt személyesen is ismerjük.A mérhetelen gyászban azért nem lehet ezt kimondani,hogy ez milyen jólesett...
Gergő tiszteletére kitett fekete zászló,az aurában pedig a képe van gyertyákkal ölelve...
Ezután a helyi média a Dunaújvárosi hirlap karolta fel a dolgot és ők is megemlékeztek...Persze nem vágytunk ilyesfajta népszerűségre,de Gergő kimondhatalanul boldog lenne ha látná,hogy Dobos Áron írt nekünk (nem is keveset)...remélem látja,vagy látta odafentről...
A sornak még nem volt vége,mert ekkor Gergő iskolájának oldala is szépen megemlékezett a kisfiamról...Mindezeket majd a következő bejegyzésemben megfogom osztani.Ezen kivül az ismerösökön kivül rengeteg ismeretlen embert írt rám,vagy nyilvánitotta részvétét,elsősorban Gergő osztály és iskolatársai.Nem győztem megköszönni a sok jóságot...Hát ez volt tegnap,aztán rám borúlt az éjszaka...Kimondhatatlanul nehéz volt, a felét átsírtam,fele időben ideültem a géphez meg ilyenek...Kimondhatalanul fájt a lelkem és a szívem és fáj most is...
A Rátgéber-tó leapadva,mintha ő is Gergőt síratná...
Aztán rám köszöntött a mai nap sajnos már Gergő nélkül...Úgy hozta a sors,hogy a hívatalos dolgok elintézése után kimentünk Nagyvenyimre.Nagyvenyimről és a környékről persze mindenről Gergő jutott eszembe,hiszen itt is bejártunk már mindent...kimondhatatlan zokogásban törtem ki,hullottak a könnyeim hiszen mindenről egy-egy szép emlék jutott eszembe...Milyen boldogok voltunk...ez most esett csak le.Aztán mivel a Rátgéber-tó közelében voltunk,míg a hozzátartozóim a dolgaikat intézték én lesétáltam a tóhoz.
Itt aztán nagyon-nagyon rámjött a sírás...olyan nagyon boldogok voltunk itt is...annyi túra indult innen,vagy érintette ezt a helyet...Sírtam csak sírtam....kibírhatatlannak tűnt a fájdalom.Úgy gondoltam ez mostantól Gergő tava lesz,ez lesz a neve,mint minden tónak ahol megfordultunk...
A birkák jobbnak látták elvonulni...
Az ott tébláboló birkák csak néztek ki ez a síró középkorú foszer aki itt kobászol...el is vonultak tőlem.Aztán jöttek a többiek és indultunk haza.Itthon sem jobb,nem találom a helyem,nem lelek vigaszt sehol semmiben.Élni kell tovább bármi van,mondják a barátaim.Meggyőztek róla,hogy semmiképpen se adjam fel,csináljam tovább a blogot és a túrákat is,egész biztos Gergő is ezt szeretné!Ő továbbra is ott lesz velem minden egyes túrán akárhova is megyek,ha látni nem is fogom,de érezni igen...Így kedves olvasó nem fogsz olyan könnyen megszabadulni tőlem.A bloggal csak-csak elfogok boldogulni,a túrák nem lesznek egyszerüek,egész biztos a sírás fog kerülgetni jó darabig minden túrán.Nem lesz bakancslista,Gergő nélkül ez értelmét vesztette.Nem lesz annyi túra mint eddig,annyi bejegyzés sem lesz a blogban mint eddig,de csinálom tovább.Amikor tudnak eljönnek velem a barátok vagy Gergő édesanyja is ha könnyebb túra lesz...és az is lehet majd én megyek el egyedül néhány olyan helyre ahová terveztük Gergővel,hogy elmegyünk...
A szomorúság lepi el Gergő tavát...
A blog neve pedig ezentúl Gergő nyomában lesz,hiszen ő fog vezetni majd mindenhova ahogy végül is eddig is tette rövidke élete során.Mérhetetlen az űr amit hagyott maga után,azt sem tudom képes leszek-e minderre,de élni kell tovább,csak azt remélem,hogy már nem sokáig...Szóval kevesebb túraleírás várható a jövöben,kevesebb bejegyzés,de a sorozataim megmaradnak a népmondákról vagy a forrásokról.
