Minden túránk alapja volt elindulni.Ezt legtöbbször vonattal tettük,mert imádtuk és hát mert szegény emberek volnánk...de csak anyagi értelemben.Ritkán sikerült autóval mennünk egy-egy túrára,de nem is igazán vágytunk rá,mert élveztük a vonatozást,sokszor maga az út is egy élmény volt,még akkor is ha sokadszorra mentünk ugyanarra.Ám valahogy magát a vonatozást is elkellet valahol,valahogy kezdeni.Ugye az ember akkor szoktatja rá a gyermekét a vonatozásra amikor még kicsi.Így volt ez a mi esetünkben is.A mai bejegyzés az én és a fiam rászoktatását meséli el,már amennyire vissza tudok még emlékezni rá (főleg az én esetemre)
 |
| Vonat száguld Dunakömlöd felé |
Talán 1976-ot írtunk...erre már nem emlékszem pontosan,de arra igen,hogy vasárnap volt.Ment a tévében (ugye akkor még egy csatorna volt) a János vítéz rajzfilm és igen-igen készülödtem rá,megakartam nézni.Kis porbafingó voltam még és akkoriban egy ilyen kaliberű rajzfilm óriási élményt jelentett.Ám jó apám kitalálta,hogy elvisz vonatozni és rá is szoktat.Egyfelöl átkozottam,mert pont a János vitézre készülödtem,másfelöl izgatott a dolog izgalma és nagyszerűsége.Talán tudat alatt már ott is tudtam,hogy ez nekem majd kell,erre szükségem lesz majd.így aztán boldogan apámmal tartottam,úgy gondoltam ez nagyobb élmény lesz mint a János vitéz!
 |
| Pusztaszabolcs állomás,amely aztán meghatározó része lett az életünknek |
Hova is vezethetett első utunk mint a közeli Pusztaszabolcsra?Egy hosszú kék színű vonat állt a dunaújvárosi vasútállomáson,akkoriban még nem volt villamosítva a vasútvonal a környékünkön,így egy testes dízel mozdony állt a hosszú vonat előtt.Egy kicsit meg is szeppentem,de végül is fater meggyőzött és felszálltam a vonatra.Maga az út nincs már meg emlékeimben,de az megvan,hogy félelmem csak addig tartott ameddig el nem indult a vonat.Onnantól kezdve élveztem a dolgot.Olyannyira élveztem,hogy miután megjártuk Pusztaszabolcsot oda-vissza,a dunaújvárosi állomáson állt benn egy másik vonat amely Paks felé indult.Az is egy hosszú kék volt elöl egy dízellel...Fater felkínálta a lehetőséget,hogyha van kedvem elhúzhatunk Paksra is meg vissza.Már élveztem a dolgot,így aztán boldogan mondtam igent.
 |
| Dunakömlöd ahol aztán nem járt vonat egy idő után és mi volt,hogy a sínt használtuk turistaútnak... |
Nem tudom honnan ismerte apám akkoriban olyan jól a menetrendet,de tökéletesen kivolt dolgozva az egész utazás.Nem volt az,hogy bárhol is különösebben sokat kellett volna várnunk,biztonságosan rendben hazaértünk.A paksi útról már maradt néhány emlékfoszlány...emlékszem Dunakömlödön a zöld tornyú templomra (ahol aztán negyven év múlva leszek a fiammal...) olyannyira megtetszett,hogy mondtam apámnak szálljunk le ott és nézzük meg.Le is szálltunk,de nem mentünk közelebb a templomhoz,mondta fater mindjárt jön vissza a vonat.Így aztán negyven évet kellett várnom,míg feljutottam ahhoz a templomhoz,de akkor már én voltam az apa...Na de ott akkor a fene bánta,jött a vonat és azzal jöttünk haza.Élveztem az utazás minden pillanatát.Apámnak nem volt különösebben nehéz dolga velem,hogy rászoktasson a vonatozásra,így pár hét múlva már vonattal mentünk Sándorékhoz a Mecsekbe....
 |
| Az első lépés nehéz volt.,de aztán szó szerint sínen voltunk |
Gergővel úgy voltam,hogy jobb lesz minél előbb rászoktatni a vonatra,tudtam kell ez majd nekünk a jövőben.Nem is tudom mennyi lehetett Gergő,tán három-négy éves...így olyan 2002 környékén próbáltuk meg elöször a dolgot.Ugyanazon az állomáson szinte ugyanarra a vonatra szálltunk fel,amelyre apám is rászoktatott pár évtizeddel korábban,annyi volt a külömbség,hogy immár villanymozdony húzta a szerelvényt.Gergőt is izgatta a dolog,de láthatóan félt.Megvettük a jegyeket Pusztaszabolcsig és vissza,jött velünk Gerő édesanyja Móni is.Ám ahogy felszálltunk a vonatra Gergő éktelen ordítozásba kezdett,nem csak a vonat,de az egész állomás zengett tőle...Nem bírtuk lenyugtatni,így ez a próbálkozásunk ekkor kudarcot vallott.
 |
| Mindig élveztük |
Nem adtam fel a dolgot,tudtam ez mindenképp kell,hogy sikerüljön.Vártam pár hetet,Gergővel fokozatosan egyre többet is sétáltunk az állomás környékén,néztük a vonatokat,én meg löktem neki a sódert,hogy ez mennyire jó dolog...Aztán újra megpróbáltuk.Gergő megigérte,hogy nem fog hisztizni.Láthatóan most is félt felszállni a vonatra,de folyamatosan szóval tartottam míg a vonat el nem indult,így elfelejtett hisztizni is.Aztán elindult a vonat és mintegy varázsütésre Gergő félelme teljesen elmúlt,sőt...!Az elindulás másodpercétől elkezdte rendkivül élvezni a dolgot.Lefelé görbülő szája már mosolygott és nevetett és többé nem volt semmilyen problémánk.
 |
| Minden út csodás volt |
Hát így szoktunk mi rá a vonatozásra.Aztán amikor csak tehettük vonattal mentünk túrázásaink nagy többségére.Boldogok voltunk és gazdagok,na nem anyagilag...Hát ez jutott eszembe ma reggel éjszakás műszakból hazafelé tartva,gondoltam míg itt van az élmény a fejemben leírom.Így ennek is marad immár írásos nyoma is.
A képek csak illúsztrációk!
