Amit magaddal vihetsz

 A vihar a szürkülettel együtt érkezett,mintegy veresenyezve,ki ér hamarabb a kisváros fölé.Mindenki sietősre fogta - estefelé nem esik jól megázni.Ám az eső még váratott magára,mintha a hegyek még egy utolsó erőfeszítéssel belekapaszkodtak volna a felhőbe,így akarván óvni a várost régi tisztük szerint.Mennyi ideje,hogy szelet,esőt,tomboló hóvihart csak megszelidítve engedtek a városkába jutni!A város pedig hálásan küldte vékonyka füstjeleit,s lüktető zaját föl,néha egészen a csúcsokig,ahol aztán minden elenyészett.Így volt ez most is,bárki biztos lehetett benne,hogy hazaér,mielőtt a fékentartott felhők a városra sírják villámló dühüket.A hegyek mögött azonban már esett,vízverte földszagot hozott a szél,s az utolsó vonat ablakait súlyos esőcseppek csikozták tisztára.

A peronon senki sem állt,pedig máskor ezzel a vonattal érkeznek a diákok,meg néhány idős hölgy,aki nem várja meg a késő esti buszt,s eléjük mindig kijönnek a barátok,barátnők,családbeliek.Eszter úgy szállt le a vonatról,mint aki fél.Tétován lépkedett át a síneken,olykor a vihar miatt,s egyáltalán!Amikor esténként erről a pillanatról gondolkodott,egészen másként látta az egészet...Most haragudott magára azért,mert képzelődéseibe nem kalkulálta be azt a harminc évet,ami eltelt azóta,mikor utoljára hozta ide az esti vonat.

Harminc év,istenem,de buta is voltam!No persze egy város életében nem annyi az,mint amennyit egy embernek jelent.Lassan bátorítgatta magát,rá is fért,mert érezte,hogyan nő benne a kétségbeesés,hogyan lesz egyre kisebb és gyerekebb.Nevetséges,rázta meg magát,én már nagymama vagyok!Határozottnak képzelt léptekkel indult most már megállás nélkül az utca irányába,hogy minél előbb ott legyen a ház előtt,ahová "életemben még egyszer" elakart jutni.A ház,amely egyszer rövid időre nagyon fontos lett,a ház egyszer régen megnyíltak a kapui és ő felmehetett a régi lépcsőkön,megcsodálhatta a hatalmas szobákat,a súlyos függönyök mögül kinézhetett az utcára,amelyen annyit sétált barátnőjével,s figyelte a pompás házak hallgatag ablakait,s találgatta mit rejthetnek némaságukkal.

Hát ilyen,nézett akkor körül,ilyen,ilyen úri,s mindjárt meg is ijedt,félt,hogy soha nem fogja megszokni,hogy idegen maradt.És jól gondolta.Az emberek még talán bele is törődtek volna,hogy ott marad,de a bútorok soha.A szekrények vagy nyílni,vagy csúkodni nem akartak,az ágy leakarta dobni magáról,a szőnyeg égette a talpát,senki és semmi nem tudta őt megszeretni azon az egyetlen emberen kívül,akinek a kedvéért odament.Nem tudok szeretet nélkül élni,mondta amikor elment,s nem magyarázta meg,hogyan érti,nehogy bolondnak tartsák.Így is tartották ennek,annak,még háládatatlannak is.

Furcsa volt most arra gondolni,hogy valaha menekült abból a házból,melyet most feltétlenül látni akar.Találkozni akarsz valakivel? - kérdezték barátai,akiknek beszélt az utazásról.Mosolygott ezen; legföljebb magammal - nézett el a fejük fölött valahová messze és nem hagyta magát lebeszélni.Igazából magának sem tudta megmondani mi hajtja,mi nem hagyja nyugodni.Az évek során annyi mindent akart,annyi mindent elért,mostanra úgy látszik ez az egy maradt csak,látni a házat,ahol majdnem boldog volt egyszer...

Gyorsabbra fogta lépteit,mindjárt a főútra ér,s onnan csupán néhány lépés.S ekkor nagyon rossz érzés fogta el,olyan rossz,hogy hányingere támadt tőle.Hirtelen teljesen világosan tudta,amit néhány perccel később már látott is,hogy nincs a ház sehol!Jaj szakadt ki belőle hangosan,a csalódás a szívét szorongatta,kábán bámult a szép,új épületre.Szinte minden ereje elhagyta,pedig mondogatta magának,hogy semmiség,ám a lelke halni készült ettől a nagy ürességtől,attól,hogy minden annyira nem olyan!Sokáig állhatott ott,nem érezte az időt,csak az első esőcseppek hozták vissza a valóságba.Futott az állomásig,eső áztatta könnyesre arcát,ő nem tudott sírni.Egyetlen utasa lett a vonatnak,amely ide-oda dülöngélt a hatalmas széllökésektől,mintha mindjárt elrepülne.

A ház létezik,írta kúsza betűkkel naplójába,igenis létezik,ott áll emlékeim kertjében,összes szobájával,bútoraival,szótlan ablakaival együtt és én bármikor elé állhatok.Csak velem együtt múlik majd el,magammal viszem,ahogy a többi kincset,amit magamban hordozok.

Homlokát az esőtől hűvös ablakhoz szorította,megpróbált visszanézni a városra,de a zúduló eső eltakarta a szeme elől...

/Kálnay Adél/