A Haláp legendája

 A tavasz utolsó túráján jártunk a Halápon a megcsonkított hegyen.A hegy sorsa mondhatni tragikus.A Haláp a Balaton-felvidék legszerencsétlenebb sorsú hegye: tetejét gyakorlatilag eltüntette a mohó bazaltbányászat. Talán azért, mert már névadója is tragikus sorsáról lett nevezetes. Ismerjétek meg az utolsó óriáslány történetét!

Ahogy feltűnik a Haláp Tapolcáról jövet

Egyszer réges-régen egy hatalmas síkság szélén állt egy magas hegy. Úgy hívták azt, hogy Badacsony. Ennek tetején pedig ott magasodott egy sziklavár. Az emberek messze elkerülték a várat, mert két óriás lakott benne. Apa és leánya. Balaton és Haláp.

Rettentő nagy ereje volt Balatonnak. Ha megharagudott, s mérgesen dobbantott egyet a lábával, földrengés rázta meg a vidéket. Ha öklével odacsapott egy sziklára, porrá zúzta azt. De amilyen rettentő ereje volt, ugyanolyan rettentő nagy volt a szíve is. S az telis tele a leánykája iránt érzett szeretetével. Mindent megtett azért, hogy a kis Haláp boldog legyen. Bármilyen kívánsága is volt a kislánynak, a föld alól is előteremtette neki. Egy valamit nem tudott csak hozni, bármilyen távoli vidékre is elment érte: barátot.

A Haláp és a Badacsony (valamint balra a Csobánc,jobbra a Szent György-hegy)

Kihaltak akkor már az óriások, ők voltak az utolsók a földön, s bizony Balatonnak sok szomorúságot okozott, hogy mi lesz lánykájával egyes egyedül e világon, ha ő már nem lesz.

A kis Haláp azonban cseppet sem búsult ezen. Vidáman kergette a sasokat hálójával, homokvárakat épített, amiben egy teljes falu elfért volna. Szeretett kacagva legurulni a hegyoldalon, ugrándozni egyik hegyről a másikra. És szeretett üldögélni a Badacsony tetején, ahonnan belátta a vidéket. Órákig el tudta nézni az apró emberkéket, ahogy jöttek-mentek a poros utakon, szántottak-vetettek a síkságon, füstöltek kéményeikkel, énekeltek, táncoltak a réteken. Szeretett hatalmas fák mögé rejtőzni, s közelebb lopózni, hogy még jobban meg tudja őket figyelni.

Egy alkalommal kedves kislányt pillantott meg egy mezőn, aki virágot szedett éppen. Annyira megtetszett neki, hogy összeszedte a bátorságát és megszólította:

Haláp

• Engem Halápnak hívnak. És téged?

A kislány először rettentően megijedt, és el akart szaladni, de valami mégis visszatartotta. A kíváncsiság? Vagy Haláp barátságos mosolya? Őszinte, tiszta tekintete? Maga sem tudta, de összeszedte minden bátorságát, és így felelt:

• Csilla vagyok. És itt lakom a közelben egy faluban – majd kíváncsian megkérdezte – te vagy az egyik óriás, aki a Badacsonyon lakik?
• Igen, én vagyok – mosolyodott el Haláp.
• Apukám azt mondta, nagyon gonoszok vagytok, összetöritek a házainkat, feldúljátok a szántóinkat.

Halápnak elkerekedett a szeme.

• Mi gonoszok? Mikor törtük össze a házatokat és mikor dúltuk fel a szántótokat?
• Hát azt nem tudom – vonta meg a vállát Csilla, és kíváncsian nézegette tovább – Tényleg nem tűnsz gonosznak. Van kedved játszani velem?

Ébredő szoborpark

Attól fogva mindig együtt játszottak. Együtt járták a hatalmas síkságot, a zöldellő dombokat, hegyeket. Együtt szedtek virágot, csak míg Csilla pitypangból font magának koszorút, Haláp egész orgonabokrokból. Az óriáslány vállára ültette kis barátnőjét, és olyan messzi vidékekre is elvitte őt, amerre Csilla még álmában sem járt. Csilla pedig hajókötélből font neki barátságkarkötőt.

Teltek-múltak az évek, s Haláp egyszerre csak azt vette észre, hogy míg ő még bújócskázna és kergetőzne, barátnője fejében már egészen más gondolatok forognak. Egyre csak egy Ferkó nevű fiúról beszélt. Egy messziről jött molnárlegényről. Haláp tudta már a haja színét, szeme csillogását, mosolyát, pedig még sosem látta.

Azt viszont nem tudta Haláp, hogy az emberek sokkal korábban érnek, mint az óriások. Csilla már rég felnőtt, míg ő még ugyanaz a gondtalan kislány volt, mint találkozásuk idején. Egyszer aztán Csilla szomorúan fogta meg a kezét:

• Búcsúzni jöttem, Haláp!

Ébredő szobborpark

Haláp szíve megállt egy pillanatra. Fejét lehajtotta. Rég érezte, hogy el fog jönni ez a pillanat. De reménykedett, hogy minél később. Most mégis megérkezett. Szeméből kövér könnycsepp gördült le.

• Elmész? – kérdezte.
• Igen – bólintott Csilla. – Férjhez megyek Ferkóhoz, s elmegyek vele a Tiszához. Ott van az ő otthona.

Haláp nem tudott szólni. Gombóc volt a torkában, s könnyein át csak homályosan látta, ahogy Csilla egy kagylót akaszt a nyakába.

• Ez az örök barátság medálja, Haláp. Mindkettőnk neve bele van írva. Mindig emlékezni fogok rád!

Átölelte, megcirógatta arcát, s aztán búcsút intett. Haláp némán zokogva nézte egyre távolodó alakját.

• Mi lesz most velem? Egyedül maradtam. Egyetlen barátom is elhagyott. Engem nem fog senki sem feleségül venni…

Haláp csak zokogott és zokogott. Mikor pedig elfogytak a könnyei, felmászott egy magas sziklára, s a mélybe vetette magát.

Balaton és Haláp szobra Zalahalápon

Balaton az erdőt járta, amikor meghallotta leánya sikolyát. Rémülten szaladt a hang irányába, de már késő volt. Balaton szíve majd’ meghasadt. Szeme fényét, egyetlen leánykáját vesztette el.

Szép sírhantot készített neki, s körülnézett, hogy állíthatna örök emléket. Eszébe jutott a Badacsony tövében az ősrégi sellőoltár. Azokban az időkben emelték, amikor még tenger borította a vidéket. Viharos, sötét időkben néha még hallani vélték a sellők kacaját.

Nekiveselkedett hát, hogy kiemelje a követ. A szívében dúló rettenetes vihart megérezték az erdők és hegyek, s a Bakonyból zúgó fergeteggel feleltek rá. Dörgött az ég, tomboltak a szelek, villámok perzselték a földet. Balaton pedig az oltár kövét lassan kihúzta a földből. Ott állt az ítéletidőben, arcán a patakzó könnyek esővel keveredtek, tartotta a hatalmas sziklát, amikor egyszer csak a sötét felhőkből villám csapott bele. A kő maga alá temette az utolsó óriást.

Ahonnan pedig kifordította a sellőoltárt, hatalmas zúgással tört fel egy földmélyi forrás. Hömpölygött az ár, tombolva tört utat magának a síkságon.

Másnapra elcsitult a vihar, s amikor az emberek előmerészkedtek házaikból, gyönyörű, szelíd zöld tó csillogó víztükrét látták a síkság helyén. Az utolsó óriás emlékére elnevezték Balatonnak, a koporsó alakú hegy pedig, mely leányát rejtette, a Haláp nevet kapta.

Filmünkben Zolika is megpróbálja elmondani a sztorit,több.kevesebb sikerrel: