Mindig úgy hittem,hogy a mi útjaink nem érnek véget.Végtelenek mint az idő és csak ránk várnak,arra ahogy majd meghódítjuk sorra őket.Vidáman,boldogan mint mindig...Aztán azon a napon csak álltam ott kővé dermedve.Nem nagyon voltam tudatában,hogy mi is zajlik körülöttem.Egy fehér vázaszerűséget figyeltem ami ott állt magányosan egy asztalon.Körülőtte virágok,előtte egy fénykép,lejebb korszorúk...Abban a fehér vázában volt mindaz ami Gergőből megmaradt...Emberek jöttek sorra,megdöbbenve,meghatódva.Virágokat hoztak koszorúkat.Tiszteletüket adták.Mögöttem egy rokon beszélt halkan egy másik rokonnal.Zavart,de nem érdekelt,mert én valahol máshol jártam.Máshol...zöld útakon,boldogan a nyurga barna hajú kissráccal,aki rendkivül élvezte az út minden centiméterét.Boldog volt és ha valaki látja,azt is látta volna,hogy ragyog.Egyszerűen ragyogott...
 |
| Hittem benne,hogy zöld útjaink soha nem érnek véget... |
Emberek jöttek,a vázát,vagy nevezzük mostmár nevén az urnát egy fekete autóba tették és a tömeg az én vezetésemmel követte az autót... Én mentem elöl,de lélekben továbbra is ott voltam azon a zöld utakon... Ahol annyira boldog voltam én is ezzel a kissráccal... Amikor észbe kaptam,az urnát egy nem túl mély gödörbe tették,én pedig mellé tettem egy Dunaújváros Pase sálba tekert kockásfülű nyuszit... Gergő két legkedvesebb tárgyát.A nyuszival aludt pár hetes kora óta,a sál meg a kedvenc csapatától való volt...Velük tért örök nyugalomra.Szürkeség volt és hideg,köd kezdett ereszkedni.Fájó és rideg köd.A szívemben pedig pótolhatatan és mérhetetlen űr tátongott,,,
 |
| A sál és egy 19 éves nyuszi... |
Itt ennél a gödörnél értek véget útjaink.Nem gondoltam volna soha,hogy ez megtörténhet,de ha már megtörtént úgy kellett volna,hogy engem tesznek le abba a gödörbe.A ceremónia lezajlott és sorba mindenki elment.Én még ott maradtam a nedves hant felett.Nem tudtam,nem gondoltam soha,hogy ehhez fogható fájdalom létezhet...
Aztán indultam tovább immár nem létező utakon.Mert a mi útjaink ott maradtak abban a gödörben.Az idő pedig ment tovább,könyörtelenül és olykor kibírhatatlanul.
A sors vagy sostútjaim spirituális érdeklődési körbe vezettek tovább,amibe alaposan belemerülem azokután,hogy véget értek az útjaink.Ennek köszönhetően talán feltudtam venni a kapcsolatot az odaáti világgal,bár teljes bizonyságom továbbra sincs róla,de a jelek és a dolgok amiket tapasztalok szüntelenül ezt támasztják alá.Innen tudom,hogy Gergő nem tekinti úgy,hogy a mi útjaink véget értek volna...Mert mi akik vagyunk örökké élünk és az út amin járunk végtelen...Végtelen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése