Ebben a sorozatomban olyan helyeket veszek sorba amelyek nagyban hozzájárultak túrázásaim történetéhez.Hogy a Mezőfalvi szőlőhegy ide illik-e nem tudom.Az biztos,hogy egy ikonikus hely az életemben,de túrázni első alkalommal mindössze nyolc évvel ezelőtt jártam erre.Viszont ha azt vesszük gyerekkoromba végig bringa túráztam az egész környéket.Sok dolog fűz ide és valóban az életem egyik fontos része a hely.
Egy szőlőhegyi buszmegálló
A Mezőfalvi Szőlőhegyet Mezőfalva és Nagyvenyim között találjuk meg.Nagyvenyimtől nyugatra nagyjából 4 kilométerre,Mezőfalvától keletre kb.2,5 kilométerre fekszik.Talán öt-hat utcából álló településrész,igaz ez a pár utca jó nagy területen helyezkedik el.Itt hétvégi telkek,présházak ,szőlősök garmadáját találjuk meg.Amikor,vagy úgy mondom az én időben bolt nem volt itt.Azóta állitólag már volt,de ezt nem tudom biztosra.Kocsma sem volt,aztán az is lett,de aztán megint nincs.Midenféle dologért bekellett járni a faluba Mezőfalvára.A wikipédia szerint közel 150-en élnek itt a mai napig.Feltehetőleg az én gyerekkoromban ez a szám jóval nagyobb lehetett.Az utcák köves vagy föld utak.Én pedig itt töltöttem a fél gyerekkoromat és katona is itt voltam a kb.4kilométerre található laktanyában...
A volt szeszfőzde
A történet ott kezdődik,hogy a szüleim egy telket vettek itt abban az évben amikor én megszülettem.Később erre a telekre házat is húztak fel a fater pedig pompás kertet alakitott itt ki ebből a telekből (erről már volt szó ebben a blogban).Ide jártunk ki rendszeresen és a nyarakat pedig itt töltöttük,innen jártak be a városba a szüleim dolgozni,én meg a nyári szünetekben bebicikliztem az egész környéket tíz kilométeres körzetben.Akkoriban nem kellett félni senkitől és semmitől,hogy bárki is bántana.Más világ volt.Mi elvoltunk a kerttel és éltünk mint hal a vízben az ízlésesen berendezett kis házikóban azokon a boldog nyarakon.
Többek között erre is bicikliztem
A kerttől akkor kellett megválni amikor apám meghalt,engem pedig bevittek katonának.Anyám próbálta egyedül győzni a kertet,a testvéreim csak titkán tudtak neki segíteni,mivel ők ekkor már családosok voltak.Anyámba akkor tört meg valami amikor egy hatalmas jégesővel tarkitott vihar tönkretette az egész termést....Hatalmas pofonként élte ezt meg a sorstól,hogy oda veszett a kertbe ölt munkája.Megcsömörlött (ma már én ezt teljesen megértem és átérzem) és úgy döntött eladja a kertet.Ez hamar sikerült is.Húsz év után lett oda mindaz amiből gyönyörű felbecsülhetetlen értékű (nem anyagilag) telket varázsoltunk.Én még katona voltam,eltávkor,kimaradáskor keresztül vezetett az utam a szőlőhegyi utcákon.Aztán miután leszereltem nem jártam jó sokáig arra...
Annál a keresztnél amelyre gyerekként sokat felmásztam.Akkor még nem akadályozták a fák a kilátást...
Talán 20 év telhetett el amikor egyszer arra bicikliztünk Gergővel...a volt kertünknél sovány disznó vágtában tekertünk el,nem volt idő nagyon megfigyelni.Az a hír járta,hogy sok nem idén barnult lett ide kitelepitve a faluból és ekkor ez így is tűnt.Nem álltunk meg.Közben a haverom akiknek szintén itt volt telkünk,mesélte,hogy egyre inkább leépíti a kertet az aki megvette tőlünk.A fákat kivágta a szőlőket megszüntette és a mellette lévő földdel ami az övé volt eggyé varázsolta a területet,amelyen vagy kukoricát vagy lucernát termesztett... Mi pedig 2017-ben jöttünk erre újra akkor már túrázni.
Ennyi maradt szüleim fő művéből...
Jelzést kapott az egyik út amelyen rengeteget bicajoztam gyerekként.Itt jött így létre a Nagyvenyim-Mezőfalva-Nagykarácsony zöld jelzésű turistaút.Amelyen mint kiderült igen kellemes túrázni.Gergővel egy augusztusi napon "avattuk fel".Ekkor is tartottunk a nem idén barnultaktól,de ekkor már ilyent nem tapasztaltunk.Abba az utcába ahol a kertünk volt,ugyan nem mentünk be,a jelzés nem arra vitt.De így is jó volt szőlőhegyre visszatérni.Aztán Gergővel már többé nem jöhettünk erre.Zolikával 22-ben ismételtem meg ugyanezt a túrát amit Gergővel megcsináltunk.Mindkét túrán egy kis kápolna szolgált érdekességül ami az út mentén volt a szőlőhegyen.Ez gyerekkoromba még nem volt itt,pontosabban volt itt valami kis emelvény rajta egy szűzmária szoborral.Immár szép kis kápolnát alakitottak itt ki.
A gyerekkor utcája..
A kis szőlőhegyi kápolna
Szinte napra pontosan e sorok írásakor,hogy két éve túráztunk erre újra.Ekkor már úgy döntöttem,hogy megnézem a régi kertet és a laktanyát is ahol katona voltam.Így a jelzett utat csak alig-alig érintettük.Eljöttem,megnéztem és mindkettő nem kis csalódást okozott a lelkemnek.A volt kertünknél szembeköszönt a pusztulás az elhanyagoltság,hogy oda lett minden szépség amit a szüleim létrehoztak....rendkivül fájó volt a látvány...A laktanyába meg egyszerűen nem lehetett belátni.Hiába volt mellette egy elkerülö,kiváló minőségű út a növényzet a fák annyira benőtték a területet,hogy magát a laktanyát egyáltalán nem lehetett látni.Gondolom ez sem azért mert annyira ápolva lenne a terület...Így aztán ez a túra bár nem volt rossz,a feltépett lelki sebek miatt elég fájdalmasra sikerült.
A Pálinka sor vége,az a bal oldali út a jelzett turistaút ami aztán jobbra el is megy
Azóta,tehát két éve nem jártam itt.Bármi is volt,bármilyen fájdalmas is volt egy-egy dolgot látni,viszontlátni azért mindig is jó érzéssel tölt el az "itt lenni",hiszen a szőlőhegy fontos része az életemnek.Így ha az egyre romló egészségem még kitart holtbiztos,hogy jövök még erre,hiszen szeretem ezt a környéket ahol a kis kápolnán és a kibelezett szeszfőzdén kivül nem nagyon akad látnivaló.Így vagy úgy,ez is beleillik az ikonikus helyek sorába,ezért is írtam róla.Mindig mikor erre járok,az jut eszembe,hogy milyen jó lenne most hirtelen visszamenni az időben és azokkal az emberekkel itt lenni,akik akkoriban éltek erre.Többek között a szüleimmel...
Itt nőttem fel...vagyis úgy mondanám a fél gyerekkoromat itt töltöttem.Akkoriban ez a környék valóságos földi paradicsom volt telis-tele jó emberekkel.Folyt az élet az utcákon,a házakban a portákon,a kertekben pedig folyt a munka.Jó levegő volt és ha kellett egy-egy gyümölcs vagy zöldség hátra mentem a kertbe leszedni.Most 33 éve,hogy nem jártam itt...és mindig lelkemben volt egy olyan túra amely ezt a környéket járja be.Még Gergővel is anno,mindig tervezgettem,hogy amikor majd nem lesz éppen más,kijövünk ide és bejárjuk a környéket.Azt a környéket ahol gyerekként szétbicikliztem az agyam és gyakorlatilag minden fűszállat személyesen ismertem... Apám 88-ban ment el,engem 89-ben rángattak be katonának,anyám pedig egyedül maradt a kertre... csinálta is hősiesen azonban egy jégesővel párosuló vihar után besokalt... és eladta a kertünket amely még apám halála után is csodaszép volt...1990-ben.Azóta nem voltam itt.33 éve nem voltam itt...
A Mezőfalvi szőlőhegyi buszmegálló
Pontosabban szőlőhegyet ketté szeli egy út.Ez az a bizonyos út amely Nagyvenyimről vezet Nagykarácsonyig.A zöld jelzésű turistaút.Ezen persze megfordultunk az elmúlt években,de ez nem hozott be szőlőhegy szívébe!Pedig a szívemből egy darab itt maradt...Most végre eljött az idő,hogy ennek a darabnak a nyomába eredjek.Ezt a szőlőhegyet bejáró túrát találtuk ugyanis ki július elsejére.A szőlőhegyi utcákon barangolunk,majd kinézünk a laktanya felé ahol meg katona voltam.Aztán majd valahol megfordulva visszafordulunk Mezőfalva felé,ahol majd sörrel és kis kajával csillapitjuk a dolgokat.A túra mellett szólt,hogy szinte nem járt különösebb költségekkel hála közelségének.
A Pálinka sor
Bár a mi utcánk a Kettes sor volt,mégis úgy döntöttem,hogy a túránkat a Pálinka sortól indítjuk.Otthon még befaltunk egy lángost,majd a 10 órási busszal húztunk ide ki.Fél 11 előtt már itt is voltunk és belevetettük magunkat a szőlőhegyi utcákba Zolikával.Az egykori szeszfőzdéig jöttünk.Ami biztos volt,hogy itt már nincs szeszfőzde... állt itt egy ház,de...én azt hallottam,hogy az egykori szeszfőzde összedőlt...ez a ház...hát ez sem volt jó álapotban,de azt,hogy ez volt-e a szeszfőzde vagy sem nem tudtam eldönteni,mégis úgy éreztem nem ez volt...vagy ha igen az eredeti összedőlése után épülhetett...nem egészen ilyenre emlékeztem ugyanis...Itt mivel keresztezte az utcát egy út,elfordultunk a Kettes sor felé...közben egyre csak villantak be az emlékek,hogy én mennyit bicajoztam itt...elmondani nem lehet....
A kőkeresztnél
Az úton haladva ott volt az a kőkereszt ami 40 éve is ott volt...Az,hogy ugyanez volt-e vagy esetleg újat állítottak nem tudtam,de a lényeg,hogy ugyanazon a helyen ahol negyven éve is,most is ott volt egy kőkereszt!Erre meg mennyit,de mennyit felmásztam gyerekként...Hirtelen azt kívántam,hogy valami csoda folytán menjünk vissza az időbe,mondjuk 1983-ba... Jó volt akkor,élt a szőlőhegy.Most csönd volt alig lehetett embert is látni.Hova lett a régi filling?Mentünk tovább a keresztől és elértük a Kettes sort.Gyermekkorom utcája... fura volt...mintha egészen megváltozott volna,de valahol ott volt az az utca is amelyet annyira szerettem gyerekként...ahol anyám és apám ment....ahol gondtalan volt az élet...Tudtam nem messze itt kell,hogy legyen a régi házunk...
A Kettes sor,gyermekkorom utcája...
Kettes sor és a régi ház...tudtam nem lesz jó amit látni fogok,de vágytam látni a régi házunkat.Haladtunk az utcán jöttek szembe az emlékek...anyám,apám...szinte éreztem,hogy itt vannak lelkeik velem...Közeledtünk a házhoz.A ház amely egykor életem fontos része volt,amely minden nyáron az otthonunk volt.A ház ahol boldog voltam gyerekként...Közben csupa csupa ismerős szomszédok házai voltak az utca két oldalán.Szomszédok akik már rég kihaltak... Rebesgették sok a roma mostanság errefelé...ide telepítették ki őket Mezőfalváról.De mi nem láttunk egyet sem.Aztán egyszercsak...ott voltunk a régi háznál!
Az ott a régi házunk!
Kétségbeejtő állapotok...
A házikó természetesen megérdemel majd a nagyon közeli jövőben egy külön bejegyzést a blogomban.Most elég az,hogy itt voltam a házikó és a környék meg szörnyű képet mutatott...mégis átjárta a szívemet a melegség...Akármilyen állapotban is volt jó volt újra látni 33 évet követően... és mintha a házikó is felpillantott volna szomorú sorsából és meglepődött volna...mintha köszönt volna,szia kisgazdám.... már nagyon vártalak...!Rendkivül elhanyagolt állapotban volt minden...hátra mentem sok jót nem láttam... visszafelé menet oda mentem közvetlen a ház mellé és....egyszerűen csak...megsimogattam.Ekkor eredtek el az első könnyeim... Na,de most hagyjuk a témát,egyik következő bejegyzésemben részletesen fogok foglalkozni vele.Most indultunk tovább a meghitt percek után,búcsút vettem a háztól szólva neki,hogy örökre itt van a szívemben...és,hogy remélem ez nem a végső búcsúnk még...
Ott ahol a seb van,ott simogattam meg a házikót...
Amikor hazatérsz három évtized után,de már nincs itt senki aki valaha is számított...
Az utca valahogy rövidebbnek tűnt mint gyerekként...
Csupán néhány perc volt...mégis jó volt újra hazatérni...de nagyon hiányoztak azok az emberek akik egykor itt tették színessé az életet...most nem voltak sehol...odaát vannak és én úgy tudom,hogy soha senkit nem veszítünk el,így hiszem azt,hogy odaát találkozunk majd!Hatalmas érzelmi hullám után folytatodott a túra a Kettes soron.Valahogy sokkal rövidebbnek tűnt az utca mint gyerekkoromban...és valahogy sokkal másabbnak.Vajon volt-e itt egyetlen ember is a régi időkből?Aligha...amúgy is alig láttunk embert.Végül elértük az utca végét ahol balra fordulva ráléptünk ama bizonyos zöld jelzésű turistaútra amelyen azért mentünk párszor az elmúlt években.Most csak egy rövid szakaszon érintettük,de a kis szőlőhegyi kápolnáig eljutottunk.Itt tartottunk egy kis pihenőt.
A kis szőlőhegyi kápolna,sokadszorra a blogomban!
Most nem takarták rácsok a látványt!
Véletlen fedeztük fel,hogy a kis kápolna ajtaja nyitva van.Most először tudtuk bemenni,na nem mintha befértünk volna,de jó volt végre rács nélkül látni.Egy banán ment le,aztán folytattuk a túrát.Itt letértünk a turistaútról a kápolna mellett futó útra amely a turistaútra merőleges volt.Négy kutya jelent meg,de szerencsére nem foglalkoztak velünk,futottak tovább a kertekben.Mi pedig végigmentünk ezen a még szőlőhegyhez tartozó úton.Kiérve emlékeztem,hogy a végén van egy járható út,hiszen erre is bicajoztam 40 éve...Most azonban járhatatlan volt a terep.Mivel 200 méterre volt a betonút javasoltam Zolikának,hogy ne forduljunk már vissza,valahogy vágjuk át magunkat a dzsungelen.Így is lett végül is sikerült kijutni az egykori hadiútra amely épp a laktanyához vezetett és amelyen szintén kismilliószor jártam már és amelyen szintén nagyon régen voltam,de...
Járhatatlan...
...majd járható út,Zolika örül is neki!
...nem olyan régen mint a régi házunknál.Ugyanis Gergővel tekertük erre egyszer egy bringatúrán és éppen visszafelé menet érintettük volna a régi házat.Gergőnek is megszerettem volna mutatni...de a sors elvette tőlünk ezt a lehetőséget,mert Gergő bicaja akkor itt mondott csütörtököt.Aztán tolhattuk vissza Nagyvenyimre ahová elénk jöttek segíteni hazavinni...Így akkor a laktanyáról és a régi házról is lemaradtunk.Gergő így nem láthatta soha egyiket sem...és az idő tájt volt éppen a laktanyában az a bizonyos géptemető ahová régi már nem használt hadi eszközöket hoztak...Szóval ez olyan valamikor 2009-11 között lehetett,de nem emlékszem pontosan mikor.Mivel a laktanyáig azért nem jutottunk el,ott ugyanaz a szitu volt mint a kertünknél,hogy 33 éve nem jártam itt.Az út egy szakaszán pedig akkor 10-15 éve voltam utoljára.Na.
Szinte ez minden ami látszik a laktanyából - a bejárat
Közben elég nagy lett a forgalom.Azt hittem már senki sem használja ezt az utat,de tévedtem.Mezőgazdasági gépek jöttek-mentek.A mezők szépek voltak az út mentén.A laktanyához érve azt láttuk,hogy nem látunk a bejáraton kivül szinte semmit...ohh a fene vinné el,pedig de szerettem volna látni!Itt voltam katona és egy kellemes korszaka volt az életemnek.Gyönyörű barátnőm volt (igen a királynő) és valahogy jobb volt az élet mint manapság.Sok jó haver volt a laktanyában.Direkt ezért szerveztem erre ezt a túrát,de nem számoltam vele,hogy szinte az egész laktanyát magáévá tette a természet...Mindent benőtt a növényzet és semmit nem lehetett látni sehonnan sem...Egy út (ami akkor régen nem létezett még) vezetett a laktanya kerítése mellett a mezőkre.Ezt kinéztem korábban a netről,hogy majd jókat fotózok innen a laktanyáról,de minden bevolt nőve növényekkel és semmit,de semmit nem lehetett látni...Hát ettől nem voltam túl boldog...Ha akkor rég eljutok idáig Gergővel egész biztos több szerencsénk lehetett volna...
Az útról semmit sem látni,jobbra benőtt mindent a növényzet
Ez minden amit látni..
Csupán az egyik egykori földalatti bunker tetejét lévő őrbódét véltük látni,semmi mász az út pedig egyre inkább jött el a laktanyától.Zolika mondta talán télen több szerencsénk lenne.Így elképzelhető,hogy az egyik télen eljövünk majd erre.Az úton mentünk tovább amely betért a csodás mezőkre,volt leágazás egy szép zöld rétre,mondtam menjünk arra,hátha itt áttudunk majd vágni a visszafelé menő útra.Nem tudtunk,így ezen kellett végigmenni addig amíg az a másik út is vezetett.Paradicsomföldek között és öntöző berendezések árnyékában.Végül elértük azt a betonutat,amelyet az Egyenesen át túrákon szoktunk keresztezni a Mélykútpusztai nöi börtön előtt.Itt vettünk nyugati irányt,eddig északnak jöttünk.Majd egy gazdaság előtt fordult vissza az út délnek és vált újra földúttá.A vízkészletünk közben kínosan kezdett fogyni és melegedni...
Az út gondolt egyet és délnek fordult!
Szerencsétlen állatok a szívem szakad meg értük!
Elhaladtunk közben a szarvasmarhák mellett akik kiváncsi tekintetekkel vizsgáltak minket.,majd eztkövetően az utunk egyenesre váltott és Mezőfalváig szinte tök egyenesen ment.Igen ám,de addig legalább öt,de lehet hat kilométer volt még!Eleinte kellemes fák árnyékában haladtunk a szél is lengedezett,szinte kellemes volt.Közben itt is jött egy-egy mezőgazdasági gép és motoros leányzó kismotorral kevert ott,de nem hivott be minket a málnásba...Aztán egy pont után már nem voltak fák és a nap kezdett erősen sütni..a szél is elállt.A vízünk az utolsókat rúgta.Balról mák földek,majd napraforgósok határoltak,jobbról meg búza vagy kukorica.Feltűnt a látóhatáron Mezőfalva is.Közeledett,de egyértelmú volt,hogy a vízünk nem bírja ki addig...így újra egy szomjas túra kerekedett a buliból..
Egyenesen át Mezőfalváig!
Meleg ide,elfogyó víz oda,végül is egész jó tempót diktáltunk és viszonylag gyorsan elértük Mezőfalvát!Szerencsére nem kellett sokat menni az első csapig! Itt aztán folyt az itatás...vagy kék-két liter vízet azonnal lenyomtunk!Ezután nem maradt más mint besétáltunk a központba ami már innen nem volt messze.Ott megkerestük az előzőleg kinézett Zöldfa éttermet.Itt végződött a túra!Mezőfalva amúgy talán az álltalam leglátogatotabb falvak egyike...ez annak fényében érdekes,hogy a közeli Szőlőhegy szívében meg 33 éve nem voltam...Zolika közben lefotózta az éttermet,odabenn a pultos csajszi meg kérdőre fogta,hogy miért...ajajj gondoltam jó fogadtatás.De megnyugtattuk,hogy nem rossz szándékból,hanem éppen ellenkezőleg.Szerepelni fog a blogban meg a filmben is.Ingyenreklám.Innetől kezdve aztán kedves fokozatra kapcsolt a csaj.Mi pedig rögtön két sörrel csillapítottuk a dolgokat!
Életmentő csap,hurrá!
Mezőfalva központja
Hideg sör júliusban,hát kell ennél szebb látvány?
Aztán meglepödtünk.Ugyanis talán ez volt az egyik legolcsóbb étterem amibe valaha is jártunk!És ettől még színvonalas is volt! A sör egy icipicit ugyan vízezett volt,de a szomjúság legyőzte az érzést benyakaltuk egy az egybe!A bagulyás és a palacsinta amit aztán fogyasztottunk viszont fenségesnek bizonyult!Jó másfél órát ültünk a teraszon.A végén még újra lenyomtunk két sört.A kaja végén még elsétáltunk a közeli parkba,majd a buszmegállóhoz.Jött is a busz rendesen,így fél ötre már itthon is voltunk!Hát egy kicsit érzelmesre sikerült a túra,de megnyugodhatott a lelkem is,elmentem megnézni a régi házikót.Már nagyon régóta szerettem volna ezt megejteni...
Egészségetekre!
Isteni volt a leves!
Ez volt az év 14.túrája (Zolinak a 12.-ik,de tavaly ő ment többet).Most mentünk 15 kilométert,így összesen tartok 190,1 kilométernél,ami annyit jelent,hogy átlagban 13,57 kilométer túránként.Nem a számok mondják meg mennyire jó egy túra amúgy,ez csak statisztika.Valószínű nem ez lesz az év túrája,de ennek ellenére jól éreztük magunkat,ez most nem volt egy nehéz túra,volt benne sok érzelmi hullámvasút és költségileg nem vágott tacsra minket még úgy sem,hogy éppen a mai naptól emelkedtek meg a tömegközlekedési árak is,hála a sok szarházi politikus csűrhének...Szóval jó kis buli volt!
Pár nappal ezelőtti túránkon érintettük Hajmáskéren a Tűzérségi laktanya nem mindennapi épületét amelybe be is mentünk.Elképesztő állapotokkal találkoztunk odabenn.A túra beszámolómban ígéretet tettem rá (és talán a videónkban is),hogy majd részletesen is foglalkozom ezzel a több mint érdekes épülettel.Nos alapos leírást találtam róla az idex egy 2019-es cikkében,ezt teszem most közzé,apróbb változtatásokkal csak.
Az épület romosan is impozáns
A szovjet erők Veszprémben is nagy számban állomásoztak. Többek között Hajmáskéren is, ám az ottani, kastélyszerű katonavárost nem nekik köszönhetjük, hanem még az Osztrák–Magyar Monarchiának, ami a 20. század eleji, nagyszabású fegyverkezési láz indításaként döntött úgy, hogy óriási tüzérlaktanyával erősíti európai pozícióját. Majdnem száz évvel később, tökéletes keretként zárta le a hajmáskéri laktanya történetét, hogy innen indultak haza az első szovjet csapatok a megszállás után. A laktanya jövője ma erősen kérdéses, csak az tűnik biztosnak, hogy az állapota tovább romlik.
A bejárat
Az 1900-as évek legelején egész Európában érezhető volt a politikai feszültség, aminek hatására általános fegyverkezés indult szinte minden vezető hatalomban. Ez alól az Osztrák–Magyar Monarchia sem volt kivétel, főleg azután, hogy a 19. század második felére mennyiségileg ugyan még meghatározó, minőségileg viszont már egyre romló szintet képviselt a Monarchia hadereje.
Ezt ellensúlyozandó, Bécs a század legelején minden korábbinál drasztikusabb és gyorsabb ütemű haderőreformot indított, aminek fő területe a tüzérség és a laktanyák fejlesztése volt. Az egyik ilyen helyszín az állandó nyári lőgyakorlatok területe, a Gyulafirátót és Hajmáskér közötti lőtér lett, ami mellé a Monarchia legnagyobb laktanyáját kezdték építeni I. Ferenc József parancsára. Ez a lőtér a hossza miatt emelkedett ki a többi közül, nagyjából bármit lehetett tesztelni rajta – sőt még a mai napig is lehet, az elmúlt években NATO-gyakorlatokat is tartottak rajta, de harci helikopteres bevetésekre is használják a mai napig.
A bejárat közelebbről
Az 5065 hektáros területet 1,8 millió koronáért vették meg, majd további 5,6 millió koronába került az építkezés, ami aztán idővel, további fejlesztéseknek köszönhetően kicsit még drágább lett. A végeredmény 1909-ben a kor legmodernebb közép-kelet-európai laktanyája lett 56 épülettel, 260 tiszttel, 2000 tüzérrel, 1030 lóval és 100 ágyúval.
A tervezésre a kor felkapott építészpárosát, egyben egyik legfoglalkoztatottabb vállalkozóit, Kondor Mártont és Feledi Józsefet kérték fel, akik szó szerint új várost képzeltek el, 10 holdas parkkal, mesterséges tórendszerrel, 60 épülettel. A terv a kor villaépítészetére jellemző, historizáló stílusjegyeket viselte magán, ennek köszönhetjük a kastélyszerű parancsnoki főépületet. E mellé egy mesterséges tóval díszített parkot is megálmodott Kondor és Feledi, ennek viszont ma már nyoma sincs, a második világháború után a szovjetek betemették, majd lebetonozták az egészet, de erről majd később.
"Legnagyobb épített ékessége az ágyúk fővárosának az impozáns, díszes parancsnoki palota, esténként villamos lángokkal szegett félszáz (44 m) méter magas tornyával, berendezése fejedelmi kényelmével és hatalmas ünnepi termével"
– lelkendezett a Vasárnapi Újság a hajmáskéri tüzérlaktanya kapcsán 1911-ben. Hiába készült el ugyanis 1909-re a komplexum, csak egy évvel később adták át, és csak újabb egy évvel később szentelték fel. Ráadásul a katonás dolgok iránt általában lelkesedő Ferenc József meg sem jelent az 1911. július 13-i ünnepségen, helyette három főherceg képviselte az uralkodó családot: Lipót Szalvátor tüzérségi főfelügyelő, József Károly lovassági tábornok, és az akkor a 2. császári és királyi tüzérezred hadnagyaként szolgáló Károly Albert.
Az egyik lépcsőház a sok közül
A Kondor és Feledi által megálmodott katonaváros tényleg önálló egységként létezett Hajmáskér mellett. A falusiak csak a csendőrségtől kapott igazolvánnyal léphettek a laktanya területére, ahol lényegében minden megvolt ahhoz, hogy akár a külvilágtól elzártan működhessenek.
A 101 méter hosszú, egyszintes fogadóépület mögött két, egymással párhuzamos úton lehetett eljutni a 78 méter hosszú, 25 méter széles központi lovardáig, ami mellett két, egymással szembenéző, C alakú istálló volt. Az odavezető út mellett kilenc egyszintes épületben voltak a tiszti és legénységi lakások, ezek egyikében van jelenleg a Gábor Áron Általános Iskola. Maga a 101 méteres fogadóépület is csak részletében áll ma, a nagyját lebontották. A megmaradt 23 méteres darabját felújították, és jelenleg hadtörténeti kiállítás tekinthető meg benne. Ezektől jobbra helyezkedik el a kastélyszerű parancsnoki épület.
Az egész komplexumot saját szennyvíztisztító telep, gőzzel és „dynamogépekkel” működtetett gépház, jéggyár, műhelyek, lőszerraktárak, léghajócsarnok, színház és kaszinó, kórház, templom, iskola, vágóhíd, tejgazdaságát szolgálta ki. Az épületeket keskeny nyomtávú, belső vasúthálózattal is összekötötték, ennek már nyoma sincs mára. Bár a felújítás nem érte el, a laktanya maradványának legérdekesebb épülete természetesen a 6000 négyzetméter alapterületű parancsnoki épület a maga 50 méteres, négy kisebb sarokbástyával és erkéllyel díszített tornyával.
Jobb sorsra érdemes romjaiban is gyönyörű lépcső
Az első világháború alatt és után hadifogolytábort alakítottak ki a laktanya területén. Egyes források szerint ötezer, más források szerint háromszor ennyi szerb, orosz és olasz katonát tartottak itt fogságban. Ők 1914-ben a várpalotai brikettgyárban, 1916-ban pedig az inotai barakktábor építésén dolgoztak. A munkájukért pénzt is kaptak, az 1913-ban bevezetett magyar–német kétnyelvű koronát, ami csak a fogolytáboron belül volt elfogadott.
A Monarchia 1918-as bukása után, a fehérterror alatt a hadifoglyok helyét politikai elítéltek vették át az internálótáborrá átalakított telepen. „Igazi internálótábor eleinte csak Hajmáskéren működött, létrejötte 1919 őszére datálható, megszűnése pedig 1920 áprilisára. Az öthektáros területen fekvő, háromszintes, összesen 6000 négyzetméter alapterületű hajmáskéri kastély 1906-ban, tehát még az Osztrák–Magyar Monarchia idején császári és királyi tüzérségi lövőiskolának építették. Az utolsó biztosnak és hivatalosnak mondható létszámjelentés szerint 1920. március 15-én 1877 internált személyt őriztek Hajmáskéren. Az objektumra azonban a hadseregnek is szüksége volt, ezért aztán vissza is vették azt 1920 tavaszán” – írja Kovács Tamás Az internálás mint rendészeti válasz állambiztonsági és államrendészeti kihívásokra 1919–1945 között című tanulmányában.
Folyósó volt egykor...
Az 1920-as visszavétel után a Ludovika Akadémia tisztképzőjeként is működött a laktanya, ahol a két háború között fejlesztett és beszerzett tüzérségi fegyvereket tesztelték. A Monarchia által épített központ újra megtelt élettel, sőt, időnként talán túl nagy élet is volt. Egy 1933-as parancsnoki jelentésből kiderül, hogy a táborban rendszeres orvosi vizsgálaton áteső, állami alkalmazottként dolgozó prostituáltak is voltak a legénység hangulatának javítására. A jelentést egyébként azért írták, mert az egyik főhadnagy részegen rántott fel egy kéjnőt maga mellé a lovára, majd a templom előtt átvágtázott vele az istállóba, ahol a nő beverte a fejét a szemöldökfába – eleveníti fel a kor egyik pillanatát Varsányi István Hajmáskér-kutató, helytörténész.
Ezután 1944-ben német, 1945-ben pedig szovjet kézre került – előtte viszont még jutott fontos szerep a legnagyobb magyar lőtérnek. A trianoni szerződés ugyanis magába foglalta azt is, hogy a lőporkészlet és a lőszergyárak nagy része mellett a Monarchia nehézlövegeit is fel kell számolni. A magyar hadsereg viszont ennek nem nagyon akart eleget tenni, így cselhez folyamodott. Ennek részeként egyrészt a lőtérre szállították az antant hatalmak által megsemmisített lövegek darabjait 1924 környékén, hogy a látványos páncéltemetőt figyelemelterelésre használják. Több, épen maradt löveget viszont elástak, köztük két 305 mm-es mozsarat, amikkel az elásás előtt még gyakorlatoztak is.
Csakhogy a francia–brit szövetség egyik ellenőre valahogy a nyomukra bukkant, és cövekekkel jelölte meg az elásott mozsarak helyét, hogy kiássák azokat. Amikor a hajmáskéri katonák látták, hogy nemzetközi diplomáciai botrány van kirobbanóban, az éj leple alatt áthelyezték a cövekeket, hogy ne találják meg a két ágyút. Ezek végül így biztonságban a földben maradtak, és bár a második világháború idejére elavultak, mégis bevetették őket a Románia elleni támadás előkészítéséhez – derül ki szintén Varsányi kutatásaiból.
Mi lehetett?Szoba?Kantin?Iroda?
A második világháború után a laktanyába a szovjet déli hadseregcsoport (DHDSCS) egységei kerültek, ezzel el is kezdődött a terület komolyabb átalakítása. Szinte mindenhol szétverték az angolvécéket, hogy a helyüket szovjet mintára pottyantósokra cseréljék, a templomból és a lovardából klubotcsináltak, az egyik legénységi lakóházból pedig iskola lett. Ők építették a parancsnoki épület köré a lakóteleppé formálódó panelházakat is, amikben a tiszteket szállásolták el.
A főépület mögött elterülő parkot sem kímélték. Az addigra már kiszáradt tavat feltöltötték és lebetonozták, a park fáinak nagy részét pedig kivágták, felsőbb utasítás miatt ugyanis maximum 8 méteresek lehettek csak a fák. A színház- és kaszinótermet jelentősen nem bántották, ebből lett a mozi. Ahogy egyébként a legtöbb, általuk használt épület állagát is jól megóvták, a mára látható pusztulás tehát nem elsősorban a szovjet katonák érdeme.
A szovjet csapatkivonás ugyan már 1989-ben elindult, a végleges kivonulásukról csak 1990. március 10-én állapodtak meg. Két nappal később meg is kezdődött a szovjetek távozása, állítólag pont Hajmáskérről indult az első szerelvény a Szovjetunió felé.
Három évvel korábban, 1986-ban a szomszédos Gyulafirátóton ölték meg a szovjet megszállás utolsó magyar áldozatát. Június 16-án, egy kocsmai vitát a község határában hagyott tankkal akart eldönteni három szovjet tiszt, akik a nézeteltérés után belehajtottak a helyi kocsmába a T-72-es tankkal, amivel halálra zúzták a kocsmába a szovjet katonák és a helyiek között kitört vita után betérő 36 éves Radics Józsefet. A tettesek egyébként hadgyakorlat miatt tartózkodtak Hajmáskér közelében.
Pusztulás nyomai mindenhol
A szovjet kivonulás után állami tulajdonba, egészen pontosan az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-hez került a hatalmas, üresen maradt terület, aminek hasznosítására azonnal lett terv is: a csernobili atombalesetben sugárfertőzött gyerekek kezelésére alakítottak volna ki itt szanatóriumot. A helyi lakosok nagyon ellenezték a kezdeményezést, így végül népszavazást írtak ki 1992 legelején, amin el is bukott a tervezett szanatórium.
Miután az ÁPV Rt. hat éven át nem tudta eladni a laktanyát, a Horn-kormány határozata alapján a terület az alig 3 ezer lakosú Hajmáskér önkormányzatához került, aminek értelemszerűen nem volt anyagi lehetősége az állagmegőrzésre, ezért fokozatosan elkezdett lepusztulni a parancsnoki épület és a többi ház.
Azóta persze párat felújítottak, ahogy azt cikkünk elején említettük, a főépülettel nem tudtak semmit kezdeni, még úgy sem, hogy az egykori épületállomány nagyjából felét azóta lebontották. 2005-ben egy svájci cég vette meg, hogy sokcsillagos szállodát csináljanak a kastélyból, de a projektből nem lett semmi. 2007-ben újra gazdát cserélt, szintén felújítási szándékkal, de az a beruházás sem indult el. A terület jelenleg a Zsolnay-tulajdonos Bachar Najarié, aki fejlesztés helyett leginkább csak pereskedett Pécs önkormányzatával a terület,illetve a terület értéke miatt.
Színházterem!
A képeket látva,van akinek nem vérzik a szíve egy ilyen épületért?
A felújítás kapcsán az egyik fő problémát egyébként pont az jelenti, hogy bár kastélynak néz ki, mindenki annak is nevezi, valójában soha nem volt az. Bár az épület műemlék, komolyabb átalakítást tehát nem lehet rajta végrehajtani, ugyanakkor nem kastély, így uniós forrás nem igényelhető a felújítására. Ez pedig elkellene, az állaga ugyanis folyamatosan és rohamosan romlik, 2015-ben például a főépület egyik kéménye omlott az épület mellé a nagy májusi esőzések miatt, és a tetőzet is egyre több helyen beszakad.
Félő ha nem történik semmi az épület előbb-utóbb a földdel lesz egyenlő...
Filmünkben 19.50'-nél érjük el a laktanyát és megyünk be az épületbe-
Sajnos a dolog szerencsétlen alakulásának köszönhetően már négy hét telt el a legutóbbi túra óta.Eredetileg ez a túra még februárra volt betervezve,de mivel akkor nem jött össze,átkerült márciusra.A túrára most is Zolikával indultunk el,de úgy volt,hogy új túratársak csatlakoznak hozzánk akik Pestről jönnek vonattal,mi pedig erre a vonatra szállunk fel Fehérváron és akkor ott találkozunk,hogy majd elmenjünk Pétfürdőig a túránk kiinduló pontjáig.Viki és Tomi szándékozott csatlakozni hozzánk.Igen ám,de míg vártuk őket Fehérváron,Viki hívott,hogy lemaradtak a vonatról,egyel későbbivel jönnek...Nem igazán tudtam mitcsináljak,így is már egy órával később voltunk a tervezettnél.Két óra késés úgy éreztem sok és nem fér majd bele a túra.Mondtam Vikinek,mi elmegyünk ezzel a vonattal,lassú tempót diktálunk aztán majd beérnek minket.Így is lett,na de addig persze történtek események.
A Fehérvári állomás feletti átjáró
Székesfehérváron kész lett az a vasúti felüljáró/átjáró amit még akkor kezdtek csinálni amikor Gergővel itt jártam utoljára.Gergő mondta is,hogy majd ha készen lesz,kipróbálja.Mivel ő már fizikai testben nem tudott itt lenni,így természetesen teljesítettem egykori akaratát és felmentünk az átjáróba,ami igen szép és formás,de teljesen felesleges építménynek tűnt.Végig is mentünk rajta,kb.húsz percet bohóckodtunk itt,de senki sem járt erre.Ráadásul a vége lényegébe bevezetett a semmibe,egy senki álltal nem használt útra vitt le....Na mit lehet ilyenkor mondani?Lehet majd ki lesz ott alakítva valami közlekedési útvonal,de jelenleg értelmét nem láttam ennek az építménynek...Na ezt követően mentünk le a vonathoz amely pontosan jött és érkezett aztán Pétfürdőre Vikiék nélkül,de velünk a fedélzeten.
Itt juthatunk fel
Megérkezés Pétfürdőre
Pétfürdő településen másodszor jártunk és hát belopta magát a szívembe ez a nem kicsi falu.Mert,hogy hiába volt városias jellege ez bizony "csak" egy falu volt,de igen szép.Kimentünk a közeli tóhoz,de a szigetre most nem mentünk rá,mert az további időveszteséget okozott volna és mivel más látnivalók voltak most a céljaink,sajnáltam időt vesztegetni erre.Amúgy Sólyon át Hajmáskérre igyekeztünk.Sólyon is és Hajmáskéren is két fő látnivalót tartogatott a túra,de ezen kivül is bőven akadtak csodák ezen a túrán is!Közben Viki újra telefonált,elindult már az ő vonatjuk is,úton vannak.Újra bíztositottam,hogy lassan megyünk,befognak érni bennünket.Sajna a jelzés nem vitt be Pétfürdő központjába,egy külső utcán szelte át a települést,majd ért ki a természetbe.A jelzések felfestése kifogástalan volt!
A tónál
Szép helyekre ért ki a kék jelzés,körülöleltek a Bakony szelídebb hegyei,majd emelkedésbe kezdett az út,de ennél kellemesebb emelkedővel már rég találkoztam.Nem volt különösebben megerőltető de mégis vitt felfelé.Aztán odafenn észak felé elfordulva pazar kilátás fogadott.Elsősorban észak-keleti irányban nyílt kilátásunk.Jól láttuk alattunk Pétfürdőt,azon túl a távolban feltűnt egy régi kedves ismerős a Baglyas-hegy.Jó volt újra látni,hiszen gyönyörű emlékeink vannak onnan Gergővel..Szép hely volt így rögtön az elején!Na,de mentünk tovább a kéken,egy fensíkon haladtunk.
Alattunk Pétfürdő,a távolban a Baglyas
Nem sokára feltűnt a távolban egy geódéziai mérőtorony.Nem fűztem hozzá nagy reményeket,hogy nyitva van,de Zolika erősködött,hogy nézzük meg.Egy-két száz méteres kitérőt igényelt csak.Odaérve legnagyobb meglepetésemre nyitva volt!Tudni kell,hogy 108 ilyen geódéziai mérőtorony van az országban,ezek nagy része lezárva,azon címszóval,hogy életveszélyesek...Na de ez nyitva volt és ha már nyitva volt felmentünk rá.Ahogy az ilyen tornyokban szokás belül enyhén megdőlt létrák vezettek fel itt is.Nem a magas tornyok közül való volt ez,nagyjából ha tíz méter lehetett.Megérte feljönni,mert odafenn csodák vártak!
A torony
Zolika halad felfelé
Teljes 100%-os körpanorámánk volt egy lebilincselően szép tájon!Dél felé is sok mindent lehetett látni,de ott nem tudtam mi micsoda...Keletre Pétfürdő és a nitrogénművek uralta a tájat.Északra a Baglyas,Várpalota a Futónék,Öskű és Hajmáskér is kivehető volt.Nyugatra pedig Veszprém is feltűnt.Fenségesen csodás helyen voltunk!Nem igazán volt cúg sem odafenn,így maradéktalanul élvezhető volt a kilátás!Jó negyedórát nézelődtünk,Viki újra szólt,már itt voltak a közelben.Így lejöttünk még lentről is körülnéztünk azt visszamentünk a kék jelzésre.Jó öt perc várakozás után végre feltünt Viki és Tomi.Először találkoztunk új túratársainkkal.Viki látta a videóim és a blogom,ennek apropóján írt rám és addig ismerkedtünk míg elhívtuk őket egy túrára.
Kilátás Öskű felé
Visszamentünk velük a toronyhoz,ők is látni akarták,majd ezt követően ráálltunk a kékre és folytattuk a túrát.Hosszú kissé ingerszegény szakaszok következtek.Vikiék jó arcoknak tűntek,hamar összebarátkoztunk velük.Jókat beszélgettünk útközben,majd egy rétre érve megreggeliztünk.Jó idő kezdett lenni.Egy ponton bevetették az utat,így az a szántóföld szélén vezetett.A jelzések még mindig kifogástalanok voltak!Ezután pedig egy erdőbe értünk be,újabb hosszú szakasz jött.Az erdő ha nem mondok ökörséget akkor bükkös volt,majd ezt felváltotta egy idő után a fenyőerdő.Ez utóbbi volt nagyon szép!
Viki,Tomi és Zoli,együtt az új csapat,én a kamera mögött vagyok
Fenyvesek,idén sokat szembeköszönnek!
Egy darabig a fenyvesek között mentünk,majd először ezen a túrán hagytak cserben a jelzések.Túl is mentünk egy kicsit,mert volt egy leágazás,de semmi sem jelezte,hogy az a jó irány.Szerencsére résen voltam,így hamar korrigáltuk a dolgokat.Egy kisebb dombra értünk ahonnan feltűnt következő célpontunk: Sóly.Jó másfél kilométernyinek becsültem a távolságot.Búcsút vettünk a kék jelzéstől amely csak a legvégén tréfált meg kicsit.Egy sárga gyöngyszerű jelzésen mentünk tovább,de ez viszont abszolúlt nem volt kijeleve.Sebaj az út nyomvonala adta magát és nem soká el is értük Sólyt.
Így teljes a társaság
Sólyra érve
Sólyra érve a tisztavízű Séd patak fogadott és egy nagyon szép kőhíd.A fakardhoz igyekeztünk amely némi letérőt igényelt eredeti útvonalunkhoz képest.Nagyjából 400 méterre volt egy dombon a 18 méter magas fakard.Nem hagyhattuk ki!A fakard történetére most nem térek ki,egyrészt hallható a videóban,másrészt a közeljövőben majd részletesen foglalkozom vele.Az építmény legyen elég annyi érdekes,szép és egy csodálatos helyen van.Nagyon érdemes útrakelni és megnézni!Útban visssza a jelzésre még a főtéren találtunk egy SÓLY felíratot ahol csináltunk pár képet.
Jómagam a fakardnál
Sóly az egyik legrégebbi magyar település!
Sóly lenyügőzött minket és még nem volt vége az itteni csodáknak.Visszatérve a turistaúthoz egy fiatal srác jött szembe aki rögtön megismert engem(...) !Mondta,hogy tudja ki vagyok és,hogy szokta nézni a videóim a you tuben.Hát nem kis meglepetés volt.Ugye hasonló eset fordult elő pár éve Garamkövesden amikor is Gergővel jártunk ott.Beszélgettünk vele kicsit,Fehérvári volt amúgy és Dunaújvárosról is meglepően sok mindent tudott.Na,hát ilyenek is vannak.Az út a Séd patak mentén vezetett tovább.A patak tükörtiszta volt!Jó egy kilométer múlva értük el az egykori sólyi papírmalmot,amellyel már foglalkoztam részletesen a blogban.Odaérve láttuk,hogy a papírmalomból csupán egy L alakú fal maradt meg,de ez is sejtette,hogy valamikor ez itt egy nem semmi építmény lehetett.És az se semmi,hogy itt már a 18.század végén gyártottak papírt!
A sólyi papírmalom
Viki és Tomi jön át a malomhoz
Hát érdekes volt a papírmalom,örülök neki,hogy ide is eljutottam.Bár Gergő is itt lehetett volna még velem... Az út tovább dzsungelesre váltott,nehezen tudtuk magunkat átverekedni ezen a szakaszon,szerencsére nem volt hosszú.Elértük a 8-as főútat.Átmenni rajta nem lehetett,de kicsivel arébb volt egy felüljáró,így elmentünk odáig és ott keltünk át.Pár méter után pedig már meg is érkeztünk Hajmáskérre,utunk végállomására.Na de itt is akadt bőven látnivaló.A falu keleti részére mentünk.Itt volt a gimnázium és a könyvtár nem mindennapi szépségű épülete,de a fő látnivaló az egykori tűzérségi laktanya-kastély épülete volt,amely fénykorában fantasztikus lehetett,de most csak egy lepusztult szellemkastélyként köszönt vissza.
Megérkezés Hajmáskérre
A könyvtár épülete
A laktanya épülete
Az épületbe belehetett menni!Be is mentünk.Bent ugyanez volt a helyzet.Érezhető volt,hogy ez egykor egy nem mindennapi építmény lehetett,de most elképesztő pusztulás nyomait láttuk csak,valóban olyan volt mint egy szellemkastély és hatalmas!Felmentünk a második emeletre,szétnéztünk,bejártunk mindent.A másik oldalon egy udvar volt amelyet teljesen magáévá tett a természet..Hogy engedhettek egy ilyen épületet így tönkremenni?Na majd ezzel is részletesen fogok fogalkozni a közeljővőben,kicsit utána nyomozok a dolgoknak.Még lenéztünk az első emeletre is,majd kijöttünk és hátulról is megnéztük a hatalmas lepusztult kastélyt.
Sóhajok lépcsőháza
Pusztulás nyomai
A belső rész
Hát ebben a laktanyában egy napot ellehetne tölteni és alaposan bejárni.Benne van a pakliban,hogy egyszer még esetleg eljövünk majd... Innen a víztorony felé vettük az irányt amiről az a hír járta egykor,hogy Európa egyik legszebb víztornya.Volt.Mert hasonlóan lepusztult állapotok uralkodtak mint a laktanyába.Hát miért nem lehet valamit kezdeni ezekkel a csodákkal?Miért nem költ erre valaki?Odaérve azt láttam,hogy kivülről még most is szép az a víztorony.Ide is belehetett menni,ott benn már nem ez volt a véleményem.Pusztulás nyomai itt is...felmentünk az első emeletre majd feljebb is akartunk menni,de a lépcső innen felfelé már életveszélyes volt,így nem kockáztattunk.Kár érte,nagyon kár.Talán majd ezzel is fogalkozom részletesen,hiszen a hely több mint érdekes...
A víztorony
Belül a pusztulás...
A kilátást még megcsodáltuk a víztorony első emeletéről,majd elindultunk a vasútállomásra.Útközben még betértünk egy cukrázdába egy kávéra és egy krémesre.Majd a falu másik részének a végén található vasútállomásra mentünk el.Itt végződött a túra.Még egy óránk volt a vonatig és az állomáson nem volt semmi,így kipihentük a fáradalmakat.A vonat jött pontosan.Mi átszálltunk Zolival Fehérváron,Vikiék mentek tovább Pestre,így a vonaton elbúcsúztunk egymástól.Mivel szimpatikusak voltak,így elképzehető,hogy lesznek még közös túráink.Mi fél kilencre minden különösebb probléma nélkül hazaértünk.
Végállomás Hajmáskér
Mindennel együtt mentünk kb.20 kilométert így 91,3km-nél tartunk idén amikor is eddig öt túránk volt.Ez pedig 18,26km/túra átlagot jelent.Ez a túra is jól sikerült,csodás új helyeken jártunk.Mindegyik esélyes egy valamikor visszatérésre majd.