Zénó - Az utolsó simi

 Munkahelyemre ha busszal érkezem,a hátsó kapunál tudok bemenni.Itt két cég van egymás mellett,a mienk és egy másik.De ezt úgy kell elképzelni,hogy a portánál a baloldali kerítés már a két céget elválasztó vonal.Itt a másik cégnél a porta mellett élt egy 10 x 10 méteres helyen Zénó a gyönyörű labrador.Már évek óta ott élt Zénó és sokszor megugatott amikor léptem be a kapun,hiszen hiába a másik cégnél volt az ő területe annak széle éppen a két céget elválasztó kerítés volt.Látott tehát mindig.Persze nem csak engem,hanem minden arra közlekedőt megugatott Zénó,végtére is ez volt a dolga.Nem volt agresszív kutya,hiszen ugatás közben is csóválta a farkát.Sajnáltam mindig mert be volt zárva abba a 10 x 10 méteres területre,bár úgy tudtam minden este kiviszik a szomszéd cég portásai egy sétára.Mindig köszöntem neki,de más úgy nem történt az évek alatt.A sajnálatot mindig éreztem és gyakran megfordult a fejembe,hogy jó lenne elvinni megsétáltatni.

Internetes kép,de ugyanilyen volt Zénó is

Aztán ugye Gergő elvesztését követően lettem egyre jobban érzékenyebb.Sok olyan dolog megviselt amire korábban figyelmet sem szenteltem...Így aztán Zénó szomorú sorsára is egyre inkább érzékenyebb lettem,kezdett a szívem megszakadni a fekete szépségért.Kánikulában vagy a legnagyobb fagyban is mindig ott volt bezárva azon a parányi területen.Sokszor a fűvet sem vágták le nála,mert tiszta füves volt amúgy az a rész.Nem tudtam,hogy a legnagyobb hidegben vajon be engedi-e a portás a fülkéjébe,hogy legalább ott melegedjen.Úgy láttam,enni és inni azért kap rendesen.Néha mi is dobáltunk be neki ezt-azt,elsősorban Reni a volt munkatársam hordta neki otthonról a kajákat,de aztán idővel Reni leszámolt a cégtől és Zénónak csak az jutott amit annak a cégnek a portásai adtak neki.Látszott sokat rajta,hogy szívesen mozogna,futna,de abban a lezárt ketrecben ezt nem tehette meg.Sajnáltam,nagyon.

Így várt minden reggel Zénó

Egyre jobban megviselt,hogy állandóan csak azt látom,hogy oda van bezárva szegény pára.Láttam a szemében egyfajta szomorúságot.Aztán a múlt decemberben amikor az Árva kutyák karácsonyán voltunk Ercsiben és ott is megszakadt a szívem a sok kis ártatlan életért,utána döntöttem el,hogy teszek valamit Zénóért.Hacsak valami apróságot is,de tennem kell érte valamit.Így attól a naptól kezdve mindig vittem neki a juti falatokat mikor mentem dolgozni.Ennek persze mindig örült és mindig szívesen fogadta.Minden nap vittem valamit és így persze hamar haverok lettünk.Délután mikor elmentem mindig oda jött egy simire,reggel meg mindig várt a sarokban mikor tünők fel és adom a juti falatját.Remekül elvoltunk és hamar a szívembe zártam.A két cég portásai is felfigyeltek rám,hogy mindennap viszem a kutyusnak a finom falatokat,de mindkét helyen rendesek voltak és már velük is rendszeresen beszélgettem.Ekkor tudtam meg olyanokat,hogy elviszik esténként sétálni,meg azt,hogy van olyan portás a cégnél aki nagyon is szíven viseli Zénó sorsát,így alighanem beengedték a melegre a fagyos éjszakákon is.Na és azt is megtudtam,hogy fiatal korában ütötték-verték szegényt és onnan hozták el aztán ide a szomszédos céghez.

Zénó is ilyen volt!

Pár hete aztán Zolika is felfigyelt rá aminek az lett a vége,hogy vele is összebarátkozott Zénó.Múlt pénteken ahogy mentünk haza,akkor is odajött egy simire hozzánk,mi meg megsimogattuk és elbúcsúztunk tőle.Megígértük,hogy hétfőn hozzuk a szokásos juti falatot neki.Eltelt a hétvége,mi ugye meccsen voltunk Adonyban.Hétfőn én értem előbb be a munkahelyre.Nem láttam senkit a sarokban Zénó nem várt.Mindig várt december közepe óta,így nem értettem hol lehet.Aztán már jött elém a szomszéd cég portása és mondta,hogy Zénó vasárnap délután elment...Hihetetlen szomorúság lett rajtam úrrá.Még elmesélte mi,hogy történt.Hogy egyszer már volt neki valami rohama,de akkor megtudták még menteni.Most elterült a földön és negyven másodperc múltán már nem mozdult többé.Ennyit mesélt a portás.A jutifalatot vihettem haza az én kutyámnak Rexinek,de ugye az ő adagját feleztem meg mindig Zénóval.

Ekkor ért be Zolika is a munkahelyre azt mondtam neki mi történt.Amúgy a portás is (feltehetőleg ő volt az amelyik szívén viselte Zénó sorsát) a könnyeivel küszködött,de én is,sőt Zolika is.Megkedveltük Zénót és nem is tudtuk,hogy beteg...

Az a pénteki volt az utolsó simi.Ha tudjuk,hogy az,nem engedjük el olyan hamar és könnyedén Zénót.Remélem keserves életét egy minimálisan megtuduk szépiteni és amikor átkelt a szivárványhídon magával vitte a juti falatok és a simijeink emlékét is!

Úgy tudom spirituális szempontból,hogy a kutyák egyből újra születnek máshol,más testben (ettől ez még lehet nem így van).Csak remélni tudom,hogy Zénó következő életében szerető gazdikra lel,akik őszintén szeretik,nem bántják és nem tartják bezárva.

Nyugodj békében drága Zénó!

Nyugodj békében Zénó és szeressenek nagyon következő életedben!

Az utolsó kilátó

 Az utolsó kilátó természetesen nem tudhatta,hogy ő az utolsó kilátó.Az utolsó ami megmaradt nekünk még... Csak állt ott nagy magányába,várta,hogy egyszer erre tévedjünk.A Baglyas-hegyi túránk egyik utolsó látvány eleme volt.Ám felérve a kilátószintre nem ajándékozott meg a kilátás csodájával és örömével.A kilátóból ugyanis csak azt körül ölelő erdőre láttunk ki.Valószinűleg amikor épült a környező fák sem lehettek sokkal kisebbek,így érthetetlennek tűnt,hogy miért nem építették magasabbra.Egy szűk sávban nyílt csupán kilátás magára Székesfehérvárra amely jó 10-15 kilométerre lehetett dél-kelet felé.Pedig a kilátó adottságai lehetővé tették volna a teljes körpanorámát.Talán ez a keserű felismerés vezetett odáig,hogy a kilátóban túl sok kép ekkor nem készült.Pedig ha tudom,hogy ez az utolsó kilátó...!

A Piramita kilátó

Nem is töltöttünk itt sok időt.El is mentünk búcsú nélkül.Nem tudhattuk,hogy nekünk kettőknek már nem tartogat több kilátót az élet.Nem volt már hátra két hónap sem és Gergő elment..Talán magával vitte az addigi kilátók emlékét...és talán magával vitte az utolsó kilátó és az utolsó kilátás emlékét is,annak a szűk sávét...Nekem még aztán akadtak sok szép kilátóim és minden egyes kilátóba felérve rettenetesen fájt,hogy örök túratársam már nem lehet ott velem...ez minden kilátóba eszembe jutott és eszembe jut azóta is.Pedig akadtak bőven csodák!Elég ha az Őrtoronyra gondolok Tihanyban amely szerintem a legklasszabb kilátó széles e hazában.De sorolhatnám holnap reggelig is,a Berzsenyi kilátó a Keszthelyi-hegységben vagy akár az Apponyi a Geresdi-dombságban,a Megyer-hegyi a Zemplémben,stb...ezekre már Gergő nélkül kellett elmennem...A mi lépteink ott maradtak a Cigány-hegyi kilátóban,vagy a Boldog Özsébben a Pilis csúcsán,de őrzi lépteinket a Julianus-kilátó a Börzsönyben is.Több kilátót kettőnknek nem tartogatott a sors az utolsó a Piramita kilátóba mindörökre ott maradtak a lépteink nyoma...

Az utolsó kilátó őrzi lépteink

Nem adta meg a sors,hogy Gergő rátudjon menni a mi saját kilátónkra amely itt épült a lakhelyünkön,hiába jártunk ki heti szinten megnézni,hogy lesz-e belőle végre valahára valami.Két héttel Gergő távozása után kezdték érdemben építeni...pedig ha elkészül időben valószínűleg az lett volna az utolsó kilátó.De nem,így maradt a Piramita kilátó,talán méltóbb is Gergő emlékéhez,hiszen ott áll az erdő közepén,erdő veszi körül amit Gergő annyira szeretett.A rengeteg kilátós élményeink itt értek véget,persze ezt akkor még nem tudtuk...Négy évvel később tértem vissza és úgy tűnt mintha a kilátó jobb állapotban lenne mint négy éve!Hát ez meg,hogy lehet?Éppen romlani szoktak a dolgok az idő múltával,nem javulni.Mindegy.A kilátás most is ugyanaz volt mint akkor,tehát lényegébe semmi.Kerestem Gergő nyomát és sajnáltam,hogy akkor csak pár percet töltöttünk itt.

Kilátásilag az egyik leggyengébb kilátó amiben valaha is jártam...

Az utolsó kilátó tehát nem kényeztetett el minket nagy élményekkel és ha Gergő nem megy el azon a téli hajnalon valószínűleg úgy vonul be túrázásaink történetébe mint egy jelentéktelen kilátó ami egy a sok közül.Így azonban óriási jelentőséggel bír ahová tervezek majd időnként egy-egy visszatérést.Sok utolsós emlékeink vannak,a kilátó most jutott eszembe.Az utolsó kilátóról most ezért emlékeztem meg.

Végetérő szezon - A történet vége

 Hát elég hamar lement a tavaszi szezon a bajnokságban.Alig pár hete,hogy a tavaszi esélyeket latolgattam.Az utolsó helyen kezdtük az évet és amire legvadabb álmainkban sem gondoltunk,az utolsóként is fejeztük be.Kiestünk...A történetnek itt lényegébe vége is van.A szezon elején úgy számoltam,hogy 39 pont elég lehet majd a bennmaradáshoz.Nos 30 is elég lett volna,ezzel szemben mi szereztünk 25 pontoncskát.Még így is az utolsó pillanatig volt esélyünk,de rendre a tavasz folyamán mindig megcsúsztunk a kánaát jelentő banánhéjon.A csapat az utolsó helyezettként búcsúzott a harmadosztálytól és jelenleg nem tudjuk még,hogyan tovább...

Ez a végeredmény,mi vagyunk a sor végén...

Számomra felfoghatatlan,hogy egy ilyen kaliberű város miért nem tud még egy NB III.-as csapatot sem fentartani.Jó ez a város nem a fidesz kedvenc városa,de van más város ami nem az,mégis ott vannak...Apró falvak vitézkednek a mezőnyben,némelyik már-már a bajnoki cím küszöbéig is eljut,mi meg...soha nem látott mélységekbe süllyedtünk.Hogyan tovább?Nem tudjuk... Kár részletesen belemennem a tavaszi idénybe.Volt egy-két jó meccsünk,de mindig amikor a legjobban kellett volna,hogy összeszedjük magunkat és valamit felmutassunk végre,mindig kapituláltunk.Ennek persze nem lehetett más a vége mint a kiesés...

Még így is akadtak emlékezetes pillanatok a tavasszal..

A városban óriási a felháborodás.Nem elsősorban a játékosokat hibáztatják,bár egyöntetű vélemény,hogy ezzel a kerettel illett volna bennmaradni....Sokkal inkább a vezetőséget okolják a hatalmas kudarcért,a lenyelt,eltűntetett pénzek...a vergödő csőd szélére jutó klub... Én nem török pálcát senki felett.Persze én sem örülök a kiesésnek,de attól nekem nem lesz jobb,ha most elkezdem szidni ezt vagy azt,ha beleállok bárkibe is.Főleg mert nem látok be a kulisszák mögé,így meg nem akarok ítélkezni senki felett...Vannak játékosok akiket sajnálok,akikről tudom,hogy mindent megtettek,de mégsem sikerült.Nekik ez az egész rendkivül fusztráló lehet... Mindentől függetlenül annyiban okolom az edzőt azért,hogy nem tudta kihozni ebből a keretből a minimálisan elvárt bennmaradást..

Pécsi barátokkal a stadionban

Óriási csalódásként élem én is ezt meg,hatalmas kudarcként.Gergő is biztos forog a sírjában...Mondjuk egy téli szeánszon a lelke már akkor megmondta,hogy kifogunk esni...Nem nagyon tudok mit mondani.Mert ha még úgy esünk ki,hogy a legjobb kieső helyen...még a visszalépések miatt akár maradhattunk volna,de az utolsó megsemmisitő vereségünkkel csak az utolsó helyre lettünk jók,így egészen biztosan nem indulhatunk valamelyik visszalépő helyett sem...Jelenleg nem tudom életben mara-e a klub,vagy ez az egész a megszűnésbe kerül..ezt majd a következő hetek eldöntik.Ha maradunk akkor egészen biztosan a Fejér vármegyei I.osztályban vagyunk jogosultak indulni...rendkivül megalázó egy helyzet...

Hol siklottunk ki?

Más nincs mint megnyerni a Fejér megyei bajnokságot és visszakerülni a lehető leggyorsabban.Ha ez sem sikerül akkor nem tudom mi értelme már az egésznek.Itt van egy gyönyörű 10 ezres stadion,most komolyan megyei bajnoki mérkőzéseknek?86 nézőnek?Szóval egyelőre tanácstalan vagyok és elkeseredett...A történet itt véget ér.Ha lesz valami infó a továbbiakról akkor majd közlöm...

Az utolsó tűzijáték

 Ha augusztus 20,akkor az embereknek elsősorban a tűzijáték jut eszébe.Hosszú éveken át ezen az estén rendeznek,de egyre inkább csak rendeztek tűzijátékot a magyar települések,amelyeknek a fő-fő megkoronázása a budapesti tűzijáték.Így volt ez a mi városunkban is.Ezek a tűzijátékok persze nem érnek fel a nagy budapesti show szintjére,de a maguk módján azért látványos müsorként szolgálnak.Aztán az a helyzet,hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben dönt egyre több magyar település arról,hogy nem rendezi meg a tűzijátékot és az erre szánt pénzt más dolgokra fordítja.Így van ez a mi városunk Dunaújváros esetében is.Az utolsó tűzijátékkor 2017-et írtunk.Ugyan még 2021-ig rendeztek nálunk is showt,de ez vol az utolsó tűzijáték amit Gergővel láttunk együtt.2017 augusztus 20-án este.Ugyan a 2018-as showt még láthattuk volna,de arra akkor nem mentünk el,erről már írtam is korábban itt elolvasható . 2017 sem volt már olyan mint az előző évek.A Szalki-szigeten ahol az esemény lenni szokott elmaradtak a müsorok a remélt korábbi évek megszokott színvonalától,másnap reggel meg dolgozni kellett menni.Így nem volt kedvünk lemenni.Azonban eszünkbe jutott,hogy a helyi Felső Dunapartról a víztorony közeléből kitünően látható a tűzijáték.Így mivel jóval közelebb volt kimentünk oda.

A kép illusztráció

Mi tagadás a felső Dunapartról valóban kitűnően lehetett látni a tűzijátékot.A szigeti programokat,müsorokat persze nem,de azokra nem is voltunk kiváncsiak.Meglepő volt,hogy onnan ahonnan néztük mások is voltak.Voltunk vagy százan.Innen is remek volt a show.Ugyan a hozzátartozó zene nem hallasztott fel,de így is élvezhető volt a látvány.A jó fene sem gondolta,hogy ez az utolsó közös tűzijátékunk Gergővel.Egyértelműnek tűnt,hogy lesznek még ilyenjeink vagy egy tucat...Meg sem fordult a fejemben,hogy ez az utolsó...Persze nem is ez,hanem a 2018-as meg nem tekintés számomra a fájó,hiszen akkor még megnézhettük volna..

Azóta nem voltam tűzijátékon és úgy gondolom már nem is leszek.Mert Gergő nélkül ennek sincs értelme,pedig azt is terveztük,hogy egyik évben felmegyünk a pestire majd...Így alakult,nekünk ezt a lapokat osztották.Az utolsó tűzijátékról mindenesetre maradt egy minimális emlékem.Rögzitettem az eseményt,de már nem tudom milyen telefonom volt akkor.Valószínű nem valami nagy szám,mert a videó sem lett valami színvonalas.De egy emlék mégis.Egy fontos emlék.

Az utolsó tűzijátékról:

Az utolsó völgy

 A napokban volt öt éve,hogy az utolsó-völgyben jártunk Gergővel...Hogy pontos legyek ez nem az utolsó völgy volt szó szerint,hiszen még várt ránk néhány völgy a decemberi tragédiáig.De ez volt az utolsó mecseki völgy.Az utolsó-völgy a Kelet-Mecsekben.Úgy terveztük az összeset bejárjuk majd és alighanem be is jártuk,mert ez volt az utolsó olyan kelet-mecseki völgy amelyben még soha nem jártunk.A Sín-gödör.Öt év telt el és én azóta sem voltam a Sín-gödörben.A Kelet-Mecsek legnehezebben járható völgye...

A felejthetetlen Sín-gödör

Pokoli meleg volt azon az augusztusi napon 2018-ban,sőt alighanem ez volt az év legmelegebb napja.De ekkor értünk rá,ekkor voltunk szabadságon és nem akartuk elszalasztani az alkalmat.A Vár-völgy és a Máré vár érintésével érkeztünk az utolsó völgybe.Tikkasztó volt a hőség,szerencsére a völgyben egy kicsit jobb volt a klima,hála az árnyékot adó fáknak és a hűs patak vízének amely keresztül szelte a szurdokot.De persze nem volt azért ilyen szerencsénk,mert rengeteg rovar,szúnyog,légy tette elviselhetetlenné az élményt.A völgy valóban nehezen járható volt.Sokszor a patakban kellett menni a kibukkanó köveken,vagy épp a vízben ha nem volt ilyen.Közben nem győztük csapkodni a sok ránk támadó rovart.Szenvedtünk.

Gergő a szurdokban

Tetézte problémáinkat,hogy a napokban kellett megválni az addig jól münködő felszereléseinktől az akkor felmerülő anyagi problémák miatt...így csak egy alap telefonnal tudtunk képeket és videót készíteni.Nem is lettek jók a felvételek!Szenvedtünk.De mégis...oly csodás,oly fantasztikus volt az egész,hogy az el nem mondható.Minden nehezség ellenére jól haladtunk a 2,5 - 3 km hosszú völgyben és élveztük.Persze átélve a szerencsétlenkedéseinket megfogadtuk Gergővel,hogy majd egyszer visszatérünk.Majd egyszer ősszel,vagy tavasszal amikor nem lesz ennyi légy meg minden.Amikor majd újra lesz jó felszerelésünk és megfelelő minőségű képeket és videókat tudunk csinálni.De nem volt majd egyszer...

A Mecsek egyik legnehezebben járható völgye

Na és azóta sem voltam itt.Persze megvan fogadva,hogy majd visszatérek,de ezernyi gonddal küszködök mostanság.Még hagyján az anyagi problémák,de egy kissé az egészségem is kezd elhagyni... de ha lesz rá mód,egészen biztosan visszajövök még ide.Már csak azért is,mert tartozom ennyivel Gergőnek,ha már egyszer ezt (is) megfogadtuk.A sötét,de jó klimájú völgyből aztán a Barna kőnél értünk ki és egy cseppel sem könnyebb hegymászás következett.Így aztán elég nehézkesre sikeredett az utolsó völgyi túra,de mondom mindennek ellenére jó volt és bárcsak újra végig csinálhatnám Gergővel.Bár a Dera szurdok volt a mi utolsó völgyünk,valahogy mégis ezt tekintem annak.De persze ez csak az utolsó Mecseki völgy volt.Gergővel már nem tértem vissza többé a Mecsekbe.

Az utolsó völgy őrzi lépteink...

A túra eredeti bejegyzése a linkre kattintva elolvasható:

link

Az utolsó óriás legendája

Előző bejegyzésemben írtam a Haláp legendájáról,amely engem nagyon megragadott.Nos most is erről lesz szó,ez is a Haláp legendájáról fog szólni,de mégis kicsit másképp tálalva a sztorit.Aki szívesen olvas ilyeneket az ezt is jó szívvel fogja fogadni,a mesét a Balaton eredetéről avagy az utolsó óriás legendájáról.

A Badacsony

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor régen óriások éltek azon a területen, ahol most a Balaton terül el. Az óriások jóságos és szelíd népe az erdőkbe húzódva élt, egy óriás akkora volt, mint egy szép szál jegenyefa, amelyek ma is sok helyen őrt állnak a balatoni utak mentén. A békés óriások nem zavartak senkit, ám ha felingerelte őket valami, félelmetes haragra gyúltak, és ha ilyenkor megindultak, megváltozott nyomukban a táj. Amerre döngő lépteikkel elhaladtak, lábuk alatt beszakadt a föld, források fakadtak és patakmeder keletkezett. Recsegtek-ropogtak a fák, olykor gyökerestül tépték ki azokat, s a bakonyi viharok zúgása máig őrzi a haragos óriások dühöngéseit.

Ahogy az emberek kezdték benépesíteni a környéket, az óriások mind beljebb húzódtak az erdőkbe, s hamarosan furcsa betegség ütötte fel a fejét közöttük. Népük lassan fogyott, egyre kevesebben voltak, és az emberek el is felejtették, hogy valaha ezen a tájon óriások jártak-keltek. Végül csak egyetlen óriás maradt a vidéken, akit úgy hívtak: Balaton. Feleségét szintén korán elvesztette, és egyedül nevelte kicsiny lányát, akit Halápnak nevezett.

Magas, badacsonyi sziklavárában éldegélt Balaton, de bizony a bánat gyorsan vénítette, s mire lánya felserdült, Balatonból ősz öregember lett. Haláp oly gyönyörű leány lett, mint egy szép szál nyírfa, s olyan kedves és vidám, mint a Balaton-felvidék erdeinek s mezőinek virágai. Apja rajongásig szerette, de a lány nagyon egyedül volt, s magányosságán még Balaton sem segíthetett. Enyhíteni tudta csak meséléssel, mert az öreg Balaton megtanult mesélni a lánya kedvéért, s Haláp tátott szájjal hallgatta a történeteket régen élt óriásokról, akik még a föld őskorának kezdetén éltek. Akkor még nem voltak hegyek, erdők, s az Óperenciás tenger borította a tájat, ahol most az ő váruk, Badacsony áll.

Talán a óriás sziklavárának romjai a Badacsony tetején

Mindketten bánatosak voltak: Balaton azért, hogy mi lesz lányával, ha ő is elmegy az erdőbe meghalni, Haláp pedig azért, hogy fiatal életét magányosan, társak nélkül kell leélnie. Szomorúságukról egyikük sem beszélt a másiknak, hogy ne nehezítsék egymás szívét. Haláp olykor kiment egy sziklatetőre, és onnan nézte az embereket, akik letelepedtek a hegyek lábánál, irigyelte őket, hogy milyen sokan vannak, tevékenyek, vidámak, hangosak és kedvesek. Figyelte őket először távolról, de néha lement a közelükbe, ám ilyenkor némán és óvatosan járt, nehogy kárt tegyen kunyhóikban, s csak csendben nézte életüket.

Egyszer amikor a Badacsony lábánál járt, egy mezőn fiatal lánykát pillantott meg, s nem tudott ellenállni a vágynak, hogy meg ne ismerkedjen vele. A leány épp virágot szedett, s Haláp gyengéden lehajolt hozzá és óvatosan a tenyerébe vette. A lány először megijedt, de aztán látta, hogy az óriáslány nem bántja, így megjött a bátorsága és a szava is. Csilla volt a neve és ettől a naptól fogva mindkettejük élete megváltozott. Napközben sokat beszélgettek, játszottak együtt, bebarangolták a környéket, Csilla élvezte, hogy messzi tájakra jut el pillanatok alatt, Haláp pedig boldog volt, hogy végre valakivel egy nyelvet beszélhet: a fiatal leányok nyelvét. Csilla mesélt az emberek életéről, amit Haláp nagy szemekkel hallgatott.

Haláp és Csilla földje

A vén Balaton szíve is megnyugodott, hogy leánya nem marad teljesen egyedül akkor, amikor ő már nem lesz. Így teltek-múltak a napok, hanem a boldogság nem tartott sokáig. Egy délután csörtetés zaja verte fel az erdőt, s mikor Haláp ijedtében felugrott, megremegett alatta a szikla. A vadászok, akik a hegyre indultak, mikor meglátták, hogy mozog a szikla, hanyatt-homlok menekülni kezdtek s megfújták vadászkürtjüket. Csilla felismerte a kürt hangját: mátkája fújt riadót, s ő gondolkodás nélkül kezdett futni be az erdőbe, el Haláptól a jegyese felé.

Haláp nem ment utána, mert megértette, hogy akinek szíve menekülni akar, azt nem tarthatja vissza semmi, ám az ő szívét hatalmas bánat ülte meg újra. Apját kérte, menjen Csilla után, nehogy baja essen a sötét erdőben, ő maga pedig leborult egy sziklára, és zokogni kezdett. A vén Balaton elindult nehéz szívvel és döngő léptekkel, rengett lába alatt a föld, s az emberek azt hitték, távoli mennydörgést hallanak. Halápot egyre jobban mardosta a magány miatti bánat, most már tudta milyen a baráti szeretet, és milyen űrt hagy maga után, ha elveszítik. Kétségbeesése felűzte a Badacsony tetejére, ahol még hallotta a kürtszót, amely elrabolta tőle egyetlen barátját, és bánatában levetette magát a szikláról. Az ég alján gyülekező felhőkben villámok cikáztak, az északi szél süvítése elnyelte az óriáslány utolsó sikolyát.

Haláp és Csilla nyomában

Balaton először azt hitte lánya elbujdokolt szomorúságában az erdő mélyére és ott tölti az éjszakát. A vén óriás szemére azonban nem jött álom, így pirkadatkor felkerekedett s lánya keresésére indult. A Badacsonyt körbejárva a legmagasabb szikla lábánál talált rá lánya élettelen testére. Elmondhatatlan fájdalom hasított Balaton vén szívébe, amiért meg kellett ezt érnie. Addig zokogott lánya teste fölött, mígnem elapadtak a könnyei. Akkor ölébe vette az óiáslány testét és méltó nyughelyet keresett számára. Egy lankás hegyoldalban talált egy csodaszép virágos rétet, oda fektette egyetlen leányát, majd körülnézett, hogy milyen emléket állítson neki.

Pillantása egy hatalmas sziklára esett, amely lent a homokos, szélfútta pusztaságban állt, s még emlékezett az ősi legendára, miszerint az Óperenciás tenger sellői használták oltárnak azt a sziklát, s abba menekültek, mikor a tájat szárazság verte. A vén Balaton úgy döntött, elragadja azt a sziklát sellőktől, istenektől is ha kell, de azzal állít síremléket a lányának. Ledübörgött a völgybe, nekifeszült a hatalmas kőtömbnek és irtózatos erővel rángatta, cibálta. A föld meglazult a kő alatt, de mégsem engedett. Ám Balatont az sem érdekelte, ha a világ fordul ki a négy sarkából, tovább küzdött, hogy kirántsa a sziklát a földből, közben a kő alól a mélyből hullámok zaja, s távoli kiáltások zúgtak fel.

A Balaton

Talán a sellők őrizték oltárukat, vagy talán a szabadulást várták. A vén óriás kétségbeesésében megkétszerezte erejét, izmai megfeszültek, verejték gyöngyözte homlokát, s addig erőlködött, míg a szikla végre megingott. Ám amint a kőtömb engedett, Balaton elveszítette egyensúlyát, s estében a zuhanó kő maga alá temette őt. Ahol a hatalmas kőszikla kifordult a földből, örvény keletkezett és zúgva, sisteregve törtek elő a hullámok a mélyből, mintha börtönükből szabadultak volna. Napokon keresztül áradt a víz a föld alól, és ömlött az eső az égből, s a rengeteg víz lassan feltöltötte az egykori pusztaságot. Az emberek rémülten húzódtak házaikba, nem tudták mire vélni ezt a borzalmas égi háborút.

Aztán amilyen hirtelen támadt, olyan hirtelen ült el a vihar, a nap kisütött és a meleg fény bátorságot öntött a szívekbe, az emberek előmerészkedtek házaikból. Nagy volt a csodálkozás, amikor a hegyek lábánál az egykori homokos sivatag helyén csodálatos színekben pompázó víztükröt pillantottak meg.

A Haláp

A legenda szerint a víz alatt fekszik az utolsó óriás, róla nevezték el Balatonnak a keletkezett tavat. Haláp emlékét pedig nem a sellők oltárköve őrzi, hanem egy lapos, koporsó alakú hegy a Balaton partjától kissé távolabb, ahonnan jól láthatja apja nyughelyét.

Az utolsó szekrény

 Az utolsó szekrény már csak alighanem azért a lakás tartozéka,mert egyszerűen nincs szívem kidobni...Mert ez az egyetlen bútorom ami megmaradt a gyerekkoromból,a szekrény amely végigkísérte az életemet....Már ütött-kopott és csak a jó lélek,vagy szent lélek tartja egyben és menti meg az összedőléstől.Természetesen egy ilyen jelentőségű bútortól nem egyszerű megválni és hát egyelőre elfér,nem kell feltétlen abban gondolkodnom,hogy megválljak tőle.Kész regény a története,hiszen nem csak az én életemet kísérte végig,hanem Gergőét is.Bárhová is mentünk,bárhová sódort a szél a kis szekrény mindig velünk volt.Mikor is került hozzám...?Nehét felidézni már azokat az időket....

Az utolsó szekrény

A nagymamám 1980-ban távozott és én kisgyerekként megörököltem a szobáját.Akkoriban került be hozzám a kisszekrény.De az,hogy vettük-e,kaptuk-e arra már én nem emlékszem.Hamar a kisszobám tartozéka lett,mondhatni hamar beilleszkedett.A végében volt a kis piros fekete-fehér junoszt tévém,mellette,vagyis mögötte pedig az NDK lemezjátszóm.Még bakelit lemezjátszó.Tökéletes volt szinte minden,mai fejjel már úgy gondolom,hogy az élet is.Sok gondom-bajom nem volt akkoriban.Talán a ballagásomra kaptam egy nagyobb tévét,ha jól emlékszem egy orion gyártmányú Tátrát.Még ez is fekete-fehér volt,de az,hogy melyik ballagásomra már nem emlékszem.Vagy az általános iskolai (1984),vagy a középiskolásra (1987).Természetesen a tv rákerült a szekrényre.Persze így a lemezjátszó már nem fért el mellette,annak valahol lett egy másik helye.A szekrényke pedig tette a dolgát,hűen vigyázott az akkor hatalmasnak számító tévére.Az évek teltek,a kicsi szekrény pedig "látott" mindent... Apám távozását,a bevonulásomat a leszerelésemet,látta a szerelmeimet és részese volt az elköltözésünknek is.Persze ő jött velem.Az új lakásba aztán idővel megkapta az első színes tévéjét már a kilencvenes évek derekán.Aztán látta Gergőt megszületni,majd kis ideig a mamát szolgálta,de aztán látta mamát is elmenni és ahogy Gergő cseperedett felfelé szépen lassan az övé lett a szekrény.

Fukciója már nincs,csak áll ott...

Idővel Gergő új színes tévéje került rá,amely már volt vagy ötven kiló...kezdte is megérezni,mert kezdett egyre rosszabb állapotba kerülni.Na persze ebben közrejátszott az időnkénti lakás átrendezés,hogy egyik szobából a másikba került.De a tévét sosem dobta el!Sosem nyekkent meg vagy ilyesmi.Kiszolgálta Gergőt is akit aztán szintén látott elmenni...De látott minket boldogan elindulni egy-egy túrára,vagy élmények tucatjaival megérkezni.Gergő távozása után próbáltam kicsit megerősíteni,valószínűleg használt mert a súlyos tévét továbbra is gond nélkül tartotta.Aztán idővel megszabaditottam ettől a tehertől és már egy könnyű lapos tévét tartott csak,mára már az is lekerült róla mert az is új helyet kapott.A kis szekrényke pedig beszorult a sarokba.Nehezen nyillik már az ajtó a fiókok ha kihúzom leesnek.De egyszerűen nincs szívem kidobni,hozzám nőtt,hiszen együtt nőttünk fel és látta életem jelentősebb eseményeit (ha mindent felsorolnám nem lenne elég a tárhely).A szekrényke itt van,az utolsó darabja a gyerekkoromnak és találkozott mindenkivel aki számított.Marad velem amíg csak lehet!

Az utolsó pillanat

 Az év ezen napjai minden évben az emlékezésé.Vannak olyan évek amikor ezekre a napokra túra esik,de mint most amikor szürke ködös esős idő van az ember beszorul a négy fal közé.Ilyenkor jobban belemerül az emlékekbe,mert mikor túra van,nem gondolok úgy erre.Persze gondolok,de olyankor nem jutok el a fájdalom küszöbig,most viszont igen...Négy éve,hogy Gergő elindult a végtelenbe,a pontos dátum persze december 11-e.Nem sok olyan dolog van amit ne írtam volna meg ezekről az időkről,de talán az utolsó pillanatról még nem írtam.Arról a percről amikor még utoljára láttam élve Gergőt és amire nem vagyok annyira büszke.Hogy miért is,az rövidesen kiderül.

Már egy jobb világban,négy éve...

Az utolsó nap valahogy nem sikerült.Nem sokat voltunk együtt.Reggel nem kisértem el az iskolába fáradtságra hivatkozva... Na nem mintha kisérni kellett volna,ez csak azért volt,mert addig is beszélgettünk egy jót,nekem meg kellett annyi séta.Meg annyit nem tudtunk együtt lenni,ezzel is növeltük az együtt töltött idő sokaságát.De az nap reggel nem akaródzott mennem.Hétfő volt és nem várt könnyű hét rám a melóba.Délutánosok voltunk,Bőven lett volna időm elmenni Gergővel,de nem mentem... Elsüllyedek szégyenben....de ami rosszabb a lekiismeretemben... Hiába igértem meg neki,hogy majd a hét többi napján elkisérem azt addig is dumálgatunk...nem volt többi nap.Mert ez volt Gergő utolsó napja ezen a világon.

Úgy alakult a nap,hogy csak este tudtunk találkozni.Mikor túl voltunk a nap eseményeinek átbeszélésén én leültem kicsit a géphez,még annyira fáradt nem voltam,hogy aludjak.Gergő a szürke pizsijében még tett-vett,aztán miközben én a gépnél ültem odaállt mögém és leste mitcsinálok.Valakinek írhattam mert megkértem rá,hogy ne leskelödjön ez nem illik és ez kicsit idegesít is... Mondta jólvan már,sarkon fordult és akkor indult aludni.Köszönt szia apu,jó éjt,mondtam jó éjt kisfiam aludj jól.Még utána néztem ahogy a szürke pizsiben ment be a szobájába,majd eltünve az ajtónál ment az ágyához.Ekkor láttam őt utoljára élve....ez volt az utolsó pillanat. 

Ma is rettenetes lelkiismeret furdalás kínoz,hogy megkértem rá,hogy ne álljon mögém és ne lesse mitcsinálok a gépen...Pedig hát semmi olyasmit nem csináltam ami titkos lett volna vagy ilyesmi... nyugodtan nézhette volna,én hülye meg elküldtem onnan...Soha nem tudom ezt magamnak megbocsájtani.Ahogy meg ment aludni,átkellett volna öllenem és adni a homlokára egy puszit,de ez elmaradt.Nem,ettől függetlenül nem haraggal váltunk el,nehogy félreértés essék,csak lehettem volna körültekintőbb is....De ez már mindig kínozni fog és mikor eszembe jut,hát olyankor kínoz is aztán rendesen...

Remélem megbocsájtott nekem Gergő (meg mert mondta odaártól!),de inkább ne bocsájtana meg,csak jönne vissza és lekeverne egy pofont nekem.De nincs ha.Az utolsó pillanat elszállt.

Az utolsó naplemente

 Talán ha jól emlékszem azon a decemberi délutánon elvileg látható volt a naplemente.Ám a sors nem adta meg,hogy megnézzük együtt,hogyan megy le utoljára a nap...Sajnos nekem dolgoznom kellett így nem tölthettük együtt azt a délutánt.Igazából talán sosem mentünk el kifejezetten azzal a céllal,hogy megnézzük a naplementét,mégis talán láttuk az összeset.Kivéve az utolsót.Mikor jöttünk hazafelé a túrákról a vonat vagy a busz ablakából mennyi,de mennyi naplemente suhant el a távolban...és a lenyugvó nap emléke mindig velünk volt.

Az utolsó naplemente Dunaújvárosban

Az utolsó naplemente nem tudhatta,hogy ő az utolsó naplemente.Miként én sem és ő sem tudhatta.Azon a decemberi délutánon lement a nap ahogy mindig szokott,de nem kelt fel többé.Elvitt magával oda ahol nincs szükség naplementékre.Elvitte az álmainkat és a reményeinket is.Én aki itt maradtam,számomra nem volt többé naplemente,hiszen a nap ha nem kelt fel többé akkor ugye le sem nyugodhatott...Engem itt felejtett és hiába kerestem,többé nem ragyogott a napsugár...

Az utolsó naplemente ragyogja be az emlékek tucatjait őrző hídat...

Az a nap még a miénk volt,ha a délutánt nem is tölthettük együtt.Úgy távozott a nap,hogy tudtuk majd reggel visszajön.De nem jött el többé...Máig tartó sötétség borult az én kis világomra amely így persze teljesen összeomlott.Néha még a jövőben itt-ott pislákolt némi fény,de a nap nem kelt fel többé...Pedig a lelkem fényben él,de a sötétben te eltűntél...Nem láthattuk többé a naplementét,nem suhant el a távolban ahogy a vonat ablakából bámulva robogtunk hazafelé..

Megy le a nap Révbérpusztán viszi magával az itteni emlékeket...

De vár még ránk ezernyi naplemente.Visszajövünk még és lesz folytatás.Ilyen remek dolgok mint amiken keresztülmentünk nem halhatnak el csak úgy...Lefogunk születni újra,újra felfog kelni a nap és te itt leszel mellettem.Új utakra indulunk majd és majd elmegyünk oda ahol megcsodálhatunk ezernyi naplementét...

Az utolsó naplemente őrzi emlékedet....

Az utolsó Tökfesztivál

 Bár nem most van az évfordulója és igazából egy véletlennek köszönhetően jutott eszembe - de mivel véletlenek ugye nincsenek,valami vagy inkább valaki ezt is úgy akarja,hogy kicsit elevenedjenek fel ennek is az emlékei...Szóval a fényképeket rendezgettem és hát mivel van már több mint tízezer néha nem árt rendezgetni,rendszerezni őket.Éppen a 17-es Tökfesztivál képei jöttek elő a sorban... így hát álljunk meg egy kicsit és nézzük meg mi maradt az utolsó közös Tökfesztivál emlékeiből amit Gergővel éltünk meg.Ugye az évszám 2017 és 2018 őszén még lett volna alkalmunk kimenni a Rácalmási Tökfesztiválra ahova a tízes években rendszeresen kijártunk,de akkor éppen ütközött a pilisi túránkkal,amit fontosabbnak véltük,hiszen már az is húzodott-halasztodott.Így aztán a 18-as Tökfesztivál kimaradt az életünkből,az utolsó tehát számunkra a 2017-es volt.

Az öbölből indultunk

A fesztivál ugye minden év szeptemberének egyik hétvégéjén kerül megrendezésre.Azon a hétvégén emlékszem durván esős idő volt és még dolgoznunk is kellett.Gondoltam elmossa az eső a fesztivált is.Ám nem mosta el,azt az eső ellenére is megrendezték.Azonban pénteken és szombaton lehetetlenség volt kimenni.Meg sem próbálkoztunk vele.Vasárnap kezdett olyan lenni az idő,hogy belevágjunk.Ám akkor is csak ebéd után.Görcsöltünk rajta mert továbbra sem volt azért jó az idő,de nem akartuk megszakítani a hagyományokat.Mivel ebéd körül éppen nem esett,elindultunk hát.A helyi öbölbe mentünk le és ötvöztük egy túrával a fesztivált.Úgy döntöttünk innen túrázunk ki Rácalmásra.Nem is volt semmi baj az első kilométereken.Már elhagyva a másik a szabadstrand öblöt kezdett újra beborúlni,majd dörögni az ég.

Eső előtt,eső után...

Ismerös utakon,tájakon mentünk keresztül,hiszen nem eleször jártunk erre.Úgy döntöttünk megnézzük a környék legszebb helyét is a már a blogban is sokat szereplő Macskalyukat.Ám az öböl és a Macskalyuk között már nem kegyelmeztek nekünk.Lecsapott ránk a vihar.Szerencsére inkább csak az eső volt íntenzív,a dörgés és a villámlás nem annyira.Dús fák védtek a csapadéktól.A Macskalyukhoz érve pedig láttuk,hogy az esőben is fantasztikusan szép.Szakadó esőben kigyönyörködve magunkat mentünk tovább az ártéri erdőben,ahol a fák védtek a bőrig ázástól.Aztán egy ponton szomorúan láttuk,hogy az erdőből egy jókora részt kivágtak...Az ilyesminek sosem örültünk.Most sem.Mentünk tovább,mígnem kiértünk az erdőből,a jelzett útra ami az üdülő telkek és az ártéri erdő között haladt.

Az ártéri erdőben

Kiérve a jelzett turistaútra az eső kezdett alábbhagyni.Úgy emlékszem mire elértük Rácalmást el is állt és aznap már nem volt több problémánk vele.Járva Rácalmás utcáit Gergővel azért azt láttuk,hogy eső rányomta bélyegét az egész fesztiválra.Bár a fő utcán volt forgalom,autók,buszok érkeztek,lehet a kúriában azért pörögtek az események.Nem láttuk értelmét most oda benézni.Jártuk az utcákat,néztük a tökből készült ötletes szobrokat ahogy szoktuk.Móni csatlakozott hozzánk aki busszal jött ki Rácalmásra.Sokminden nem történt már egy-egy alkotásra csodálkoztunk csak rá.A túra után Rácalmáson másfél-két órát tölthettünk még a vasárnap délutánban.Aztán jöttünk haza,másnap meló várt ránk.

Így fogadtak Rácalmáson

Hát durván ennyi van meg abból a napból,persze azért vannak még dolgok amik eszembe jutnak,de annyira a részletekbe most nem akarok belemenni.Ide is mint álltalában mindenhova Gergővel jöttem,akit ez a kis túra az esőben is boldoggá tett és örült neki.Mint írtam aztán a következő évben nem jöttünk mert éppen máshol túráztunk.2019-ben pedig már Gergő nélkül,de kijöttünk.Szakítottunk a hagyományokkal,már nem a tökből készült alkotásokat csodáltuk meg,hanem elmentünk a kúriába a Rúzsa Magdi koncertre.Zolika tartott még ekkor velünk.Utána 2020-ban pedig elmaradt a Tökfesztivál a koronavírus miatt.Hogy idén mi lesz azt nem tudhatjuk,most öszintén szólva volna kedvem kimenni,kitúrázni a Tökfesztiválra...

A túra eredeti bejegyzése amúgy ide kattíntva elolvasható.

Itt pedig a túra filmje is látható

Az utolsó mohikán

 Soha nem vágyott nagy dolgokra.Talán még oly nagy boldog sem akart lenni.Megtanulta,hogy hiába a lágy szíve,a kedvessége...külalakja miatt nem szerették a másik nem tagjai.De ez különösebben nem érdekelte,hiszen azért nagy ritkán őrá is rátalált a szerelem.Akadtak azért szép napjai.De azok akik jöttek,aztán el is mentek,találtak jobbat.Kedvét azonban ez sem szegte.Járta a világot,ettől volt ő boldog... Vándorlásai alatt látott mindent ami szép.Aligha volt ezen a világon bárki is,aki több szépet látott volna mint ő.Szerencsére akadt valaki aki megtanította a szépre,ezekre a vándorlásokra.Később más társak is akadtak akik elkisérték ezekre a vándorlásaira.Ez volt az élete.

Akadtak szép napjai...

Mindig volt valaki aki vele tartott.Az is aki megtanította minderre.Sokszor eljött ő is.Már-már boldog volt,hisz odahaza azért szerették is.Ha úgy érezte is,hogy bántja az élet,odakinn mindig megnyugvásra lelt.A vándorlások minden sebre gyógyítólag hattak.Egy szép napon világra jött az ő sarja,az ő kis örököse.Akit aztán akarva akaratlanul is úgy nevelt,hogy vele tartson.Ő lett leghűbb,legfőbb társa a vándorlások során.Átadta neki mindazt a tudást amit ő is tanult attól a valakitől régebben...Együtt járták a világot,együtt néztek meg minden szépet.Soha ilyen boldog nem volt még...

Mindenhol létezett a szépség...

Ám az idők változtak és sorra hozta a sors a bajokat.Sorra kezdtek el kikopni mellőle azok akiket szeretett.Minden számára kedves ember szépen sorbak elment... őt továbbra is vigasztalták ezek a szép vándorlások,akkor is amikor a szíve annyira fájt.Ám a sors újra és újra kegyetlenül szíven döfte.Mikor elvesztett mindenkit akkor az égiek elvették tőle leghűbb,legfőbb társát is akit a világon mindennél jobban szeretett.Teljesen egyedül maradt.Elindult ő új útakra,de a szívét a fájdalom szinte megbénította.Minden elveszett.Ekkor már a vándorlások sem vigasztalták.Szerencsére társak akadtak most is,mert voltak barátai akik nem hagyták magára.Idővel pedig újra tudott örülni a vándorlásoknak mégha a szívében pótolhatatlan űr is tátongott...

Új útakra indul...

Az utolsó mohikán nem akart az utolsó lenni.Dehogy akart ő családja utolsó élő tagjává válni.Legszívesebben indulna oda,ahol a szerettei várják,de úgy néz ki neki még feladatai vannak itt.A sors ezeket a lapokat osztotta.

Halottak napja van s ő emlékezik.

De holnap majd új útakra indul...

Mert ez az élete...

Az utolsó sziget

 Az utolsó sziget ragyogott a napfényben amikor elöször megláttuk azon a kellemes október végi reggelen.Jártunk már korábban rajta,hisz már hívott minket hónapokkal ezelőtt is,de lehet már évekkel ezelőtt.Ki tudja talán nem volt olyan szép mint a pár kilométerre arébb lévő szomszédja,de lehet csak azért éreztük ezt,mert a szomszéd átlagon felüli szépségű volt.Azért persze ez sem volt éppen csúnya.Némileg lekéstük az őszi finálét,ez azonnal tudatosult bennem amikor ráléptünk a szigetre.Talán egy utolsó felvonást azért még úgy tűnt elkapunk.

Az utolsó sziget azon az októberi reggelen...

Egy részét már korábban bejártuk,úgy gondoltuk,hogy most azmellett,hogy megnézzük a legjobb helyeket,elmegyünk a sziget számunkra eddig ismeretlen részei felé.Így is lett.Az elmúló aranyló őszben azért ott volt a szeren ez a sziget is.Nem jártunk olyan sok szigeten túrázásaink története alatt.Ez persze természetes,hiszen a túrák elsősorban a hegyekben zajlanak.Persze másoknál,mert mi a szigetekben is megtaláltuk a szépségeket.Abban az évben amikor a dunai holtágak kiszáradtak,akkor volt lehetőségünk a két már ismert óriás mellett a környékünk apróbb szigeteit is megismerni.Életre szóló élmény volt!Ez az utolsó sziget amin most voltunk kicsit kiesett ebből a sorból,persze hiszen kissé távolabb volt a többitől.De a mi öt szigetünkkel és ezzel voltunk hat szigeten.Ha ide veszem még a nagy Csepel és a Margitszigetet,valamint a földvári szigetet,akkor is csupán kilenc szigeten jártunk összesen.

A kilenc közül ez volt az utolsó sziget...

Út az utolsó szigetre

Na nem azért mert ezt ismertük meg legkésőbb... hanem azért mert ez volt az utolsó sziget amin az én kis túrakirályom járt...Azon a ragyogó októberi napon bejártuk aztán a sziget még ismeretlen részeit és újfent bebizonyosodott,hogy nemcsak egy hegyvidéki túra lehet remek.Ami nálunk ritkán,vagy tán sosem fordult elő,eltévedtünk! A sziget útjai olyan kacifántosan,olyan labirintus szerűen hasitották keresztül-kasul magát a szigetet,hogy nagyon könnyű volt eltévedni még egy gyakorlott túrázónak is.Ám nem lettünk volna azok akik,simán megoldottuk ezt a bakit és persze kitaláltunk a labirintusból is.Persze nem siettünk,hiszen éppen az eltévedés vezetett be a sziget legszebb részeire.

Út a szigeten

A sziget nem volt kicsi,így kicsit elidőztünk.Nem siettünk,élveztük az utolsó felvonást.Egy tavat kerestünk aztán amit korábban nem találtuk és tudtuk,hogy a szigeten van.Most sem leltük,illetve találtunk valami vízet amelyről nem tudtuk megállapítani az a tó-e vagy egy benyuló dunai holtág.De nem is volt fontos,nem ez számított.Szabáztunk tovább a szigeten amelyen persze nem volt jelzéssel ellátott út.Az apadás ebben az évben is nagy volt,így itt is találtunk kiszáradt Duna medert.Kiérve a sziget labirintusából egy ilyenre akadtunk rá.Azt észrevettük,hogy ez a holtág éppen a szárazföldet a szigettel elválasztó ág.

Valahol a sziget mélyén

Végigmentünk a kiszáradt mederben ahogy annak idején a mi szigeteink között odahaza.Nem is volt olyan száraz,mert az iszapos talajba olykor bele-bele süllyedtünk,a járás igy meg nehézkessé vált.Kimentünk hát a partra.Úgy mentünk tovább.A sziget már a túlparton volt.Közben arébb már víz is volt a mederben.Békák használták ki ezt a "fényüzést" mert jó sok a partról ugrándozott a vízbe.Arébb pedig csónakok parkoltak és horgászok horgásztak.Mi pedig már nem mentünk vissza a szigetre.

Az utolsó felvonás az utolsó szigeten

Talán hiba volt.Mert ha tudom,hogy ez az utolsó sziget,egész biztos visszamegyünk még és kiélvezzük azt az időt amit még kaphattunk...A szigeti bejáróig még volt azért néhány méter és a sziget a túlpartról vigyorgott felénk.Mi meg megígértük neki,hogy majd hamarosan visszatérünk,talán majd a tavaszi hóvirágszezon idején,mert tudtuk,messze földön híres a sziget a nagy hóvirágos mezőiről.Igen úgy gondoltuk akkor majd egész biztosan újra eljövünk.

Búcsú...

Ám nem jöttünk többé... kiérve a szigetvilág csodavilágából egy út vezetett ki,némileg emelkedve.Emlékszem,hogy nagyon rossz érzés volt rajta kifelé menet menni.Mintha valami azt súgta volna,hogy ez egy utolsó alkalom és becsüljem meg azokat a dolgokat amiben most részem volt... Akárki,akármi is volt sajnos jól súgott... Nem jöttünk többé.Még egy túránk volt hátra az utolsó túra.Gergő ezekután nem sokkal váltott dimenziót és költözőtt át egy szebb és jobb világba.Az utolsó sziget hasonlóan az utolsó faluhoz és városhoz megőrizte lépteink...

Éppen két éve.

Az utolsó város

 Sokszor keresztülmentem a városon az elmúlt évtizedekben.Ám soha nem álltam meg,illetve a busz amivel mentem álltalában megállt itt,de én soha nem szálltam le,hiszen akkoriban az én dolgaim egy másik városba vezettek.Noha tetszett a város és mindig ott motoszkált bennem a gondolat,hogy igen,egyszer majd leszállok.Leszállok és körülnézek.Sőt.Leszállok és körülnézek és majd egyet túrázom is a környéken,hiszen itt lehet,vezetnek valahova jelzett turistautak...Ám az évek teltek és én soha nem szálltam le.Hiába hívott,szinte könyörgött a város,hogy szálljak le,nem fogok csalódni,én bizony mentem tovább...hisz az akkori csodák az eggyel arébb lévő városban történtek akkoriban... A minap aztán újra abba az eggyel arébb lévő városba túráztam és újra keresztülmentem ezen a városon...és megrohantak az egykori emlékek...mert ugyanis egyszer,de,hogy őszinte legyek kétszer azért leszálltam.

Ám azt álmomban sem gondoltam,hogy ez lesz az utolsó város...

Távolról is szép volt az utolsó város...

Javában benne voltunk a túrázásaink közepében Gergővel.Új terveket,új utakat szőttünk és 2018-ban a Bakony tálcán kinálta magát,ellátva minket a következő években jobbnál-jobb túralehetőségekkel.Ezek első lépése volt az utolsó városból induló két túra amiket 2018 nyarán,illetve őszén tettünk innen meg.Ez volt az a két alkalom amikor leszálltam a városban.Valóban nem csalódtam.A Bakony lábánál fekvő kisváros gyönyörű volt.Bár sok időt nem áldoztunk rá egyik alkalommal sem,hiszen túráztunk,túránk pedig mindkétszer kivezetett a városból el innen a messzeségbe.De innen indult mindkét túra és amit ekkor láttunk a városból az szép volt és tetszett.Beszéltük is,hogy tervezünk majd még ide a jövőben dolgokat...Persze nem tudhattam,hogy nem lesz jövő...

Így fogadott az utolsó város

Az első túránk innen Gergővel Bátorkő várának érintésével Eplénybe vezetett.Remek nap volt,remek túra.Nyár volt,de nem volt az a kibírhatatlan meleg.Az utolsó város pedig szelíden ölelt át csodáival.Aztán a felejthetetlen túrát ősszel sikerült megfejelni egy másik felejthetetlennel.Akkor kelet felé mentünk ki az utolsó városból (az első alkalomkor északnak).

A távolban vigyorgó Baglyas-hegyre vezetett a túránk,a hegyre amelyre a 8-as úton menve már korábban felfigyeltünk.Ekkor jött el az alkalom,hogy megvalósítsuk csodás tervünket,hogy aztán azt is megnézzük mi van a hegyen túl.Egészen Iszkaszentgyörgyig vezetett ez a túránk amely az egyik leghosszabb volt túrázásaink történelmében ha nem is a legesleghosszabb...Ám addig ahogy haladtunk végig a kopár hegyeken visszanézve rendre az utolsó város vigyorgott ránk.

Nem tudhattuk,hogy örökre búcsúzik..

Búcsúzik az utolsó város...

Ugyanis soha többé nem jöttünk ide.Természetesen nem azért mert nem akartunk,vagy mert nem szerettünk volna.Szerettem volna eljönni újra és újra...sőt...azt sem bánnám ha ezentúl minden túránk innen indulna...csak velem lehetne Gergő...úgy mint rég.Mint a régi szép időkben.... 

Azóta én sem jöttem jártam itt,egészen az elmúlt szombatig.Amikor is újra az eggyel arébb lévő városba tartottam,mert a csodák most oda szólítottak.... Pedig az igazi csodák itt voltak az utolsó városban és itt is ragadtak azon a két 2018-as napon...

Most amikor újra nem szálltam itt le,ezek a gondolatok jutottak eszembe....

Talán majd egyszer újra leszállok...

Búcsú az utolsó várostól

Leszállok és megkeresem Gergőt.Tudom itt van,egyszerűen csak itt ragadt a csodákkal...és én hozzá tartozom,ő meg hozzám.Hiszen ő a részem,mint az itt megélt csodák...

Az utolsó város őrzi lépteink...